Csütörtök

Nincs fesztiválhangulatom. Biztos azért, mert itthon vagyok. Mindig neccesebb úgy fesztiválozni, hogy egy lépést sem tesz az ember, és a buli házhoz jön. Na, ez a helyzet. A buli házhoz jött. Nem csak nekem, mindenkinek, mondhatni nekünk, váradiaknak. Örülünk? Kihasználjuk? Hát-hát...

Megyünk. Én és a laptopom. Összenőttünk mi ketten. Cipelem magammal, úgy teszek, mint ha én irányítanám, pedig... A színházig egyszerű az út. Megálló, busz, megálló, Garasos-híd, fasor, körforgalom, színház. Aztán olyan furcsa lesz minden. Járkálunk az épületben, koptatjuk – urambocsáss – a szőnyeget, szédelgünk a kivilágítatlan előterekben, félünk, hogy leverünk egy stukkót, aranyozott, pucér angyalkát és közben keressük a zenetermet (ott dolgozunk, igen ott, mert a kritikus szava édes muzsika), aztán leülünk és írunk. Aztán felállunk, aztán eszünk, majd ismételten leülünk és előadást nézünk. Hol jót, hol rosszat, de legtöbbször középszerűt. Így élünk mi pár napig. És én közben figyelek.

Aranyozott, pucér angyalka

Például megfigyelem, hogy jó dolog ez az IFESZT. Mennék is, hogy megveregessem valaki vállát, de most éjszaka, mikor ezt írom, már senki sehol. Sebaj, itt vagyok én: „Jól van, Tamáska, jó dolog ez a fesztivál, csak így tovább, ügyesen, ügyesen!” Aztán arra figyelek, mit mond „Szabóká”, mikor azt kérdezem tőle, mennyire fontos ez az esemény. Egyetértek minden szavával. Aztán – már csak magamban – teszem hozzá, hogy pont jókor jött ez az IFESZT. Biztos, hogy ad majd egy új lendületet, új energiákat fog felszabadítani. Nagy szükség van erre. Látom – ki ne látná? – azt az utat, melyre ráléptek a váradiak, bocs, melyre ráléptünk mi váradiak. Mert ez legalább kétszemélyes játék: mi, a nézők és ők, a színészek.

De én soha nem nyugszom. Kapkodom a tekintetem, és tudjuk, hogy aki figyel, az lát is. Látom, hogy melyik színház mit rakott elénk. Néha-néha szeretném azt hinni, semmit nem jelent, ha egy társulat valami borzalmasat mutat meg magából. Vannak rossz napok, istenem, lapozzunk! Ma, csütörtökön, nem volt különösebben kegyes velünk Thália. De a jó és rossz előadások ellenére is azt kell mondani, elég kevesen vagyunk egy-egy este a nézőtéren. A Bánk bánra (Na kösz...) begyűlt a tömeg. Sőt! Majd leverték egymást azok, akik nem hagyták szabadon a hajtókájukat. Volt tolongás színpadon, előtérben, és főleg a csokiszökőkút körül, elmondták, hogy mennyire fontos a kultúra, mindenki mindenkit támogat és szeret, sőt, olyannyira, hogy ennek bizonyításául szét is barmolták a Bánk bán végét egy nem kívánt szónokkal. Aztán hazamentek, azóta se láttuk őket. Szerencse? Nem tudom. De tény. Napok óta keresem a színház homlokzatán a megfelelő helyet, ahova rikító, vörös festékkel kiírhatom: „Ámberek, most házhoz jött a színház! Ámberek, most jöjjenek színházba! Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom?” Azért vannak törzsutasok. Van olyan, aki bérletet váltott és ott nyomul minden este a ruhatár előtt. Úgy megölelném őket.

Szóval így élünk. Nézünk, írunk, gondolunk valamit, megint csak írunk, kitöröljük, mert butaság, majd újat írunk, s mivel addigra már olyan fáradtak vagyunk, hogy nem tűnik fel, az is butaság, így meghagyjuk és publikáljuk. Hogy olvassátok. Hát olvassátok!

tamás