Egy művet a szabadságfoka tehet csak fontossá számomra

Forgách Andrást, írót, dramaturgot, az Interetnikai fesztivál szakmai zsűrijének tagját kérdeztük

Forgách András

Milyen különleges feladatai vannak a zsűrinek egy színházi fesztiválon?

Az én véleményem, hogy a zsűrinek a díjakkal az lenne a dolga, hogy az egész fesztiválról adjon valami átfogó, szerkezeti értékrendhez hasonló képet, nem pedig az, hogy aranyérmeket osztogasson az úgynevezett legjobbaknak. Tehát aki a díjakat végigolvassa, kapjon egy képet a fesztivál gondolatiságáról. Azt gondolom, a zsűri dolga, hogy mindig az egészet érzékelje, ne csak az egyes előadásokat.

A látott előadások alapján milyen képe alakult ki a romániai illetve erdélyi színházakról ahhoz képest, amit eddig tapasztalt?

Jártam néhányszor Erdélyben, volt egy bemutatóm Székelyudvarhelyen, amit Szabó K. István rendezett, és Pesten néha látok előadásokat. Most az az érzésem, hogy másképp ugyan, de itt is változóban van a színház nyelve. Kicsit a fesztivál alapján mondom, hogy – ez Magyarországra is igaz, csak más okai vannak – a szórakoztatóipar tör előre. Kevesebb a gondolatilag szabad, izgalmas és kísérletező előadás. Itt egy nagyon speciális helyzetről beszélünk, a román és a magyar színháznak van egy különös érintkezése: rengeteg román rendező jön, egy nagy iskola képviselői, akik járják az országot, minden színházban évente hatot rendeznek, és minden színházban a saját egyéni jelüket hagyják az előadáson. Magyarországon ez nincs, hogy ennyire szimbiózisban éljen két színházi nyelv, két színházi kultúra, mint Erdélyben – a fesztivál több előadását ismert román rendezők rendezték, van egy román zsűritársunk is, Stefan Iordanescu, aki több helyen volt színházigazgató –: ez nagyon érdekes dolog. Ugyanez vonatkozik a színészekre is: a román színházi, színészi nyelv teljesen más, mint a magyar.

Mit ért ezen a különbségen? 

Talán a román színészek pszichológiailag kevésbé realisták, sokkal bátrabbak, időnként felületesek. Viszont nagyon jó színészekről beszélek. Lehet, hogy lélektanilag felületesek, de merészség, esztétika, ötlet tekintetében sokkal bátrabban nyúlnak egy szerephez, másképp közelítik meg. Azt látom, hogy az erdélyi színházakban, a magyar színészek játékában keveredik ez. Nyilván mert a színészek mozognak. Sokat utaznak a társulatok, az internet és a televízió miatt pedig egységesebb lett a stílus. Például Andrei Serban többször is rendezett a Nemzetiben. A színészek szeretnek vele dolgozni, mert teljesen más, mint egy magyar rendező. Létrejött egy új típusú magyar színész, aki már ezt a felhőtlenebb, szabadabb, szemtelenebb színészetet is művelni tudja, mint ami a románra jellemző. Könnyebben, lazábban tud váltani a különböző síkok között, nem törődik annyira a magyar színészetre inkább jellemző pszichológiai megalapozottsággal.

Ám ezen a fesztiválon a fő tendencia mégiscsak az, hogy színvonalasan vagy kevésbé igényesen, de a színházművészet elindult a szórakoztató előadások gyártása felé. Személy szerint én nem örülök ennek. Azért örülök a tegnap este látott német darabnak (Geschlaechter— szerk megj.), mert nem ezt a vonalat képviseli. Nem az volt a céljuk, hogy mindenáron széles népszerűségnek örvendő darabot mutassanak be, hanem szemtelenebb, érzékibb, szabadabb színházat csinálnak. Erre nagyon nagy szükség van. Nem mondom, hogy minden színháznak ilyennek kell lennie.

Igazából két előadás volt eddig, ami miatt elég nehéz helyzetben vagyunk: a Bánk bán meg a Geschlaechter. Ez a két előadás, ahol úgy érezte az ember, ha közelebb megy hozzá, akkor is egyben marad a gondolat, és marad benne annyi szabadság – mert egy művet szabadságfoka tehet csak fontossá számomra. Egyáltalán nem akarom lebecsülni a többi előadást. Csak ugye az volt az alapkérdésed, milyennek látom a mostani erdélyi színházat. Úgy látom, hogy kommersz irányba halad, ha ezt a válogatást reprezentatívnak tekintjük.

Ez a tendencia nem a gazdasági viszonyoknak, a csökkenő anyagi támogatásnak köszönhetően jön létre? 

Hogy látja, a színházak gazdasági helyzete hogyan függ össze a minőséggel?

A helyzet hasonló, mint Magyarországon. Beszélgettem erről Bocsárdi Lászlóval és másokkal is, és úgy látom, a politika ugyanúgy kezd beavatkozni itt is a színházak életébe, mondván, ők szerzik a pénzt. De Erdélyre talán ez kevésbé volt jellemző eddig. Nyilván mindig készültek olyan előadások, amelyek arra szolgáltak, hogy könnyebben becsalogassák a nézőt, és nem hibáztatom a színházakat ezért. Én most arról beszélek, hogy ha van egy fesztivál, aminek reprezentatív előadásokat kell bemutatnia, akkor az ember arra számít, hogy nagyobb bátorsággal szembesül, több előadásra is jellemző lesz egy kereső, határátlépő attitűd.

Úgy vélem, maga a színházi forma is nagy változásoknak van kitéve. Nem arról a műsortervről beszélek, amit le lehet gyártani egy évad alatt, hanem olyan előadásokról, amelyek a kor sajátos arculatát is leképezik. Volt ilyen előadás, például a Világjobbítók, de a színészi munka meglehetősen dekoncentrált és konvencionális benne. Hiába vetítenek a színész háta mögé képeket, ha a színészi játék nem közvetíti ezt a fajta új gondolatot, amit a világból le lehetne szűrni. Azt látom, és ez a határ mindkét oldalára igaz, hogy biztonsági játék folyik a színházakban. Ami egyébként rendben van, csak... Nem szeretek így ítélkezni.  Mert a magyarországi helyzet sem valami rózsás. De az igényeimet illetően azt hiszem, kicsit én járok közelebb a művészi igazsághoz.

Ugyanakkor nem akarok prófétaként föllépni, és számon kérni az erdélyi színházaktól, hogy miért nem ilyenek. A Jelenetekben, a Makrancosban, a Fösvényben is láttam nagyon jól, részleteiben kidolgozott színészi alakításokat. Ott van például Székely Csaba Bányavaksága. Hosszú idő óta először történt meg, hogy valaki nagyon sikeresen tudott létrehozni egy mitológiát, egy családtörténeti mitológiát, egy erdélyi mitológiát, egy falu mitológiáját – mindegy, milyen mintákra építve –, amelyben technikailag rendkívül letisztultan tudja elmondani a bohózatként, de tragédiaként is könnyen értelmezhető történetet. Ez jó, mert esetleg pont attól indulhat be az új magyar, erdélyi drámaírás, hogy keletkezik egy nagyon sikeres minta, amit jó utánozni, mert akkor sikeres lesz az ember. Iordanescu azt mondta, hogy már a román drámaírókra is hatással van Székely Csaba, tanulmányozzák.  

Nagyon tetszett, amit az a bizonyos Aba csinált, ő a Bányavakság rendezője. Látszott rajta, hogy a színészetében is szuverénebb, más eszközökkel dolgozik, mint a körülötte lévők. Ezt tenni a legnehezebb, mert a színházaknak van egy igényrendszere, nehéz azt mondani, én most másfele megyek. Ezért volt jó a temesvári előadás, mert leképezte azt a töredezettséget, ami a mai társadalomban van. Például azt, hogy színészként hányféle irányt vehet az életed. Bocsárdi is nagy név Magyarországon, ebben a Bánk bánban újra igazolódott számomra, miért: mély gondolatai vannak problematikus művekről, és egyelőre ő még képes megteremteni azokat a körülményeket, hogy szabadon, a saját gondolatai irányában dolgozhasson.

Tehát voltak a fesztiválon előadások, amelyek kedvesek voltak a szívemnek.  Ezzel együtt, mint Magyarországon, itt is látszik, hogy meg vannak ijedve a színházak. Ezért biztonsági játékra törekszenek, ami nem kedvez a kísérletezésnek, a nyitottságnak.

szréka

Képek forrása: vidorfest.hu

Az interjú hosszabb változata a www.jatekter.ro oldalon olvasható.

Próbára tettük az előadást

Bertóti Johannát, a kolozsvári Váróterem Projekt dramaturgját kérdeztük

Bertóti Johanna

Elkezdtetek fesztiválokra járni, miben más ismeretlen közegben játszani?

A társulat történetében voltak már fesztivál szereplések, de akkor még nem voltam a társulatnál. Mióta a Váróterem Projektnél dolgozom, ez a kettő, az udvarhelyi meg a váradi fesztivál az első tapasztalatom. A Mit csináltál három évig? című előadásunkkal léptünk fel mindkét helyen. Ebben egy régi kérdésünkre kaptunk választ. Ez az előadás elsősorban egyetemistáknak szól, kíváncsiak voltunk, hogyan működik egy olyan közönség esetében, amely nem egyetemistákból áll.

És hogyan működik?

Azt hiszem, hogy jól fogadta a közönség mindkét esetben. Az volt az érdekes, hogy heterogén közönségünk volt, és ennek megfelelően fogadták be. A nézőtéren érzékeltem, hogy kis régiókból áll a közönség. Másként reagáltak ezek a csoportok vagy rétegek, mint azok. Jó volt, hogy próbára tettük az előadást, mert sok helyi érvényű dolgot is tartalmaz.

Nemrég lett állandó teretek. Ez milyen érzés?

Az egyik nagy előnye ennek a térnek, hogy a központban van. Másrészt elég romos állapotban van, dolgozni kell vele. Nagyon sok munkával jár, míg olyan állapotba kerül, hogy állandóan használni tudjuk.

Ti újítjátok fel?

Most kezdtünk el foglalkozni vele, de gondolom, hogy pusztán saját erőből nem tudjuk megcsinálni. A következő bemutatónk szempontjából a mostani állapot is megfelel, mert a hajléktalanokról szól ez a projekt. A romosabb állapotban levő tér talál az előadás hangulatához.

Hogyan fedezitek a működéshez szükséges anyagi hátteret? Van állandó támogatótok?

Pályázati pénzekből tartjuk fenn magunkat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudunk itthon is, meg Magyarországon is pályázni. Ezután következik, hogy szponzorokat szerezzünk. Vannak magánszemélyek is, akik támogatnak.

Milyen kapcsolatotok van a Kolozsvári Színházzal, vagy a román színházzal, esetleg román független társulatokkal?

Járunk színházba. J Meg nyilván vannak ismeretségek. Ha együttműködésre gondolsz, ilyesmi nincs kilátásban.

Mesélj a Bánk Bán előadásotokról.

Ez egy tantermi előadás, a tavalyi évadban készítettük. Foglalkoztat bennünket a tantermi előadásforma, amely a középiskolásokat célozza meg úgy, hogy nem őket várjuk a színházunkba, hanem mi megyünk el hozzájuk.

Lehetséges, hogy ennek lesz folytatása?

Elképzelhető. Az idei évadra konkrét tantermi előadás nincs tervbe véve, most elég sokat vállaltunk. Négy bemutatót, ami független léptékben mérve elég nagy szám. Az egyik a hajléktalanokról szóló előadás, amit Albu István rendez, a másikban Botos Bálint a saját drámáját fogja megrendezni, s ezen kívül van két bábelőadás. Az egyik szövegnek magam vagyok boldog szerzője. Ez a Borsószem királykisasszony című mese továbbgondolása. Borsópróba a darab címe. A másik bábelőadás Heltai fabuláiból készül majd tárgyjáték technikával.

A Puck bábszínházban is dolgoznak páran tőletek, ha jól tudom.

Igen, ketten jelenleg.

Sikerül pályázatokkal fenntartani magatokat, vagy a Váróterem mellett máshol is dolgoztok?

Legtöbbször előadásra pályázunk, egy-egy előadás létrehozásához teremtjük meg az anyagi feltételeket. Ebben történt fejlődés, mert eddig a színészek nem tudták kifizetni magukat. Most mindenk kap honoráriumot, de ez még mindig nem elég a megélhetéshez. Általában a tagoknak van civil foglalkozásuk is, például a rádiózás, vagy a bábszínházi munka. De azt gondolom, hogy érdemes a társulatba időt és energiát fektetni, mert van egy azonnali hatása, létrejönnek az előadások. Másrészt idővel szerintem egyre jobban fog működni. Reméljük, hogy megtaláljuk a helyünket. A saját tér nagyon nagy előrelépés ilyen szempontból. Persze ezt béreljük.

Kaptatok meghívást román fesztiválokra is?

Még nem, de ezer örömmel megyünk fesztiválokra. Ha meghívnak, minden további nélkül elmegyünk. Pont a tegnap vettünk részt egy román nyelvű beszélgetésen, ami a független színházakról szólt. Jól esett, hogy kíváncsiak voltak arra, amit csinálunk. Reméljük, egyre többen lesznek kíváncsiak ránk.    

bréka

Víziómentesek a színészek

Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatóját kérdeztük

Gáspárik Attila

A ma délelőtti I-FÓRUM-on a kisebbségi színházi struktúráról beszélt. Egységes-e ezeknek a kisebbségi színházaknak a helyzete? Ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek-e a romániai színházak?

A legtöbb közös problémánk egyforma a romániai színházakéval, azon belül a magyar színházaknak vannak bizonyos közös „problémáik”, helyzeteik. Például, mindnyájan pályázunk magyarországi pénzekre. Mindnyájan meg vagyunk hívva a kisvárdai fesztiválra, és azt hiszem, mindnyájan elmondhatjuk, hogy nem szeretünk Kisvárdára menni.

Az utánképzés kérdése az, ahol nagyon kicsi a kollaboráció és sokkal nagyobb kéne legyen. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem jóval hamarabb kéne tudja, mi lesz az igény 3-4 év múlva. A színész, rendező vagy díszlettervező nem pikk-pakk képződik, hanem 4-5 éves ciklusban. A drámaírók, kritikaírók, dramaturgok helyzetét közösen kéne feltérképeznünk, és egy víziót kellene kialakítanunk magunkról, hogy mit akarunk. Egy kis közösség szócsöve akarunk lenni; a szórakoztató eszköze akarunk lenni ; vagy megpróbálunk teljes értékű színházat művelni, amivel külföldön is meg tudunk jelenni más idegen nyelvű társulatok között? A kolozsvári színház ezekben az órákban is Párizsban vendégszerepel, a marosvásárhelyi színház tavaly Varsóban játszotta két estén keresztül az egyik előadását, készül továbbá Portugáliába, Lisszabonba. Ha ezeket megengedhetjük magunknak, akkor ez kell legyen a főcsapás. Ugyanakkor el kell mondanunk a kollégáknak, hogy jutottunk ide – vagy tanuljunk másoktól, hogy kell kihasználni a lehetőségeket.

Saját intézményét tekintve mit lát a legfőbb problémának?

A színészek pesszimizmusát. Kicsit víziómentesek a színészek. Nagyon szeretném, ha sokkal nagyobb lelkesedés, optimizmus lenne bennük. Sajnos belekevert bennünket mind a szakmai, mind pedig a helyi sajtó egyfajta provincializmusba: a színészek az utolsó előtti oldalon szerepelnek, ez az „és még futottak” jelenség. Nincs reális kritika, nincsenek szakmai beszélgetések, és ebben a közegben a színészek sem érzik jól magukat. Ők azt szeretik, ha csillognak, ha beszélnek róluk, ha szidják őket, ha címlapon vannak. Kevés az interjú velük, a rádió- és tévéműsorokban való jelenlétük. Ez elbátortalanítja őket. Azt hiszem, egy közösség, legyen az akár nemzeti kisebbség, akkor érzi igazán jól magát, ha valahol fontos. Nekünk a színház nem olyan fontos, mint amilyen volt huszonöt évvel ezelőtt – de ez az össztársadalmat tekintve, egész Romániára is érvényes. Az álpiacgazdaságban, amiben élünk, a színház, a művészet nem olyan fontos.

Milyen a kommunikáció a romániai színházi intézmények között?

Az értékek mentén jó a kommunikáció. Abban a pillanatban, ha van egy jobb előadásod, megjelenésed, azonnal észrevesznek, megismernek, kommunikálnak veled. Ha a középszer langyos vizében evezel, nem utasítanak el, de nem számítasz. Ahhoz, hogy meghívjanak egy országos fesztiválra, mint például a szebeni, egy-két évig nagyon jól kell teljesítened. Az is igaz, ha nagyon jó vagy, akkor három közepes előadással is képesek meghívni. Nagyon sok az előítélet az intézmények közötti kommunikációban. Ez egy klikkrendszer, és vannak klikkbe behozó emberek. Meghívod Andrei Şerbant, és ha a világ legrosszabb előadását csinálja is meg, bent vagy a körökben; ha nem hívod meg, vagy mást hívsz meg, akkor nehezebben kerülsz be. Sajnos ezzel szembe kellett néznem, mert így működik: ő szeret, ő nem szeret; ha szeret, akkor jó vagy; ha nem, akkor csinálhatsz bármit, úgysem tetszik.

Mit jelent a vásárhelyi színház esetében a kisebbségi identitás? Hogyan viszonyul hozzá a műsorkialakítás szempontjából?

Azt hiszem, egy jól létrehozott előadás szolgálja az identitás megmaradását is. Ha én magas színvonalon tudok szólni Shakespeare-rel, abban benne van az identitás ápolása és megtartása is. Nem szeretnék az identitásmegtartás álcája mögé bújni, amikor középszerű előadásokat gyártunk. Még nem vagyunk olyan kevesen, hogy ezt megcsináljuk. Ez egy nagyon fontos feladat amatőr társulatoknak szórványvidéken, és segítséget nyújtunk nekik, ha szükségük van rá. De mi elsősorban alkotóművészek vagyunk, teljes értékű alkotásokat szeretnénk mutatni a világnak – magyaroknak, románoknak, németeknek, zsidóknak, bárkinek. Hamis mértéknek tartom, amikor az ember annyira leredukál vagy behatárol valami apróságot, hogy ő is létezzen. Tehát kinevezem magam a marosvásárhelyi erdőközben lakó magyar költők doyenjének, mert körülbelül én írok egyedül verset, és akkor én is vagyok a legjobb. Rengeteg ilyennel találkoztunk az elmúlt húsz évben. A közönség és a színház szimbiózisban él egymással: nem lehet jó a közönség, ha rossz a színház és nem lehet rossz a színház, ha jó a közönség. Együtt nőnek, együtt csökkennek.

A vásárhelyi magyar és román színház esetében beszélhetünk jól működő kapcsolatról?

Ez a jól működés mindig relatív dolog. Ahhoz képest, hogy semmiféle kommunikáció nem volt közöttük, most jó a kapcsolat, de ez a színpadon nem látszik. Ki tudja, hogy X színész köszön-e a másiknak, esetleg megkérdi tőle, hogy van. Az viszont tény, hogy a román társulat játszik Spiró Györgyöt és a magyar társulat játszik Caragialét. Tény, hogy az első román társulat, amelyik lefordította Romániában az előadásait magyarra és magyar felirattal játssza, az a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozata. Szerintem ezek a fontos közeledési pontok.

Közönség szempontjából van átjárás a két színház között?

Legyünk őszinték, nagyon kicsi az átjárás. Én is szeretném, ha román tömegek lepnék el a főteret, amikor magyar előadás megy, és fordítva, de ez nem így van. Jelenleg a román sajtó sokkal inkább érdeklődik a magyar tagozat előadásai iránt, mindenről legalább öt-hat cikket írnak. Rá kellett jönnöm, hogy árgus szemekkel figyelik, mit csinálok, és nehogy már tévedjek. De ez engem nem zavar. Magyarként jobban szeretném, ha több magyar kritikus járna román előadásokra és őszintén megírnák, mit és hogyan láttak, mert egy jó kapcsolathoz két fél kell.

Kedden, az I-FÓRUM-on volt egy beszélgetés Színészek kispadon címmel. Bodó A. Ottó a témafelvezetőjében részletesen kifejtette, miért nem jól működő a romániai színészképzés. Ön hogyan látja a színészoktatás jelenét?

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek a legütőképesebb magyar nyelvű tanári gárdája van Romániában, a tudományos publikációkat, művészi alkotásokat mérve is. Nemzetközi szinten ugyancsak megállja a helyét, jelenleg éppen egy brüsszeli bizottság akkreditálja az egyetemet, már volt tavaly egy nemzetközi akkreditációja, ahol a legmagasabb minősítést kapta. Ezenkívül soha nem voltak olyan problémáink, hogy ne lett volna elegendő felvételiző az általunk meghirdetett gyakorlati helyekre. A dramaturgképzéssel vannak problémáink, mert a tanárok semmiféle jövőképet nem tudnak nyújtani a felvételizőknek. Tény, hogy az elméleti szakemberek közül kevesen tudnak megélni: nem lehet évente nyolc-tíz embert képezni erre, mert nincs piaca.

Színházigazgatóként milyen elvárásai vannak a frissen végzett színészekkel szemben?

A tehetséget, ahogy Harsányi Zsolt kollégám mondja, a gép dobja. Tehát a tehetséggel nem foglalkozom. A színház, a színészet az elmúlt száz évben szakmává lett, amit meg kell tanulni, szabályai vannak. Én azt várom el a színészektől, hogy ezeket a szabályokat és a szakmai kérdéseket ismerjék. Elvárom, hogy folyamatosan képezzék magukat, figyeljék a világot, hogy milyen irányba megy a divat. Nem baj, ha szembemennek vele, de legalább tudják, milyen. Elvárom a folyamatos fizikai és pszichikai kondícióban tartást. A színésznek minden reggel olyan fittnek kell lennie, mintha akkor bújt volna ki a Kinder-tojásból. A másik, amit nagyon elvárnék, és itt vannak nagy hiányosságaink, a színházi etika pontos ismerete, és gyakorlata; a szövegtudást, a partnerek ismeretét, a rendet, fegyelmet egy előadás körül, azt, hogy ne cincáljuk szét az előadást a város különböző pontjain, ha éppen elégedetlenek és frusztráltak vagyunk, mert nem sikerült megoldanunk egy szerepet.

emőke 

Sok hűhó, de miért?

Dimény Leventét, a nagyváradi Szigligeti Színház színészét kérdeztük

Dimény Levente

Volt itt EHTET, most zajlik az IFESZT. Váradon ez a fesztiválok évada. Sok hűhó, de miért?

Na, várjál, szedjem össze (...) Először is azért, mert hosszú-hosszú ideig a nagyváradi színház nem volt házigazda, tehát nem volt egy olyan esemény az életében, ami arról szólt volna, hogy ő valami nagyszabásúnak a szervezője. Voltak események, de nem olyanok, amire szakmai kihívás lett volna eljönni mindazoknak, akik most részt vettek az IFESZT-en. Mi sokszor megünnepeltük magunkat, és azzal ennyi. Láthatta a világ, hogy meg tudjuk ünnepelni magunkat. A másik meg az, hogy nyilván ki kell vennünk a részünket a munkából abban a szakmai közegben, ahová tartozni akarunk. Ha valahová tartozunk, akkor mindamellett, hogy társulatként megvalósítjuk magunkat, annak a közegnek nyújtanunk is kell valamit. „Először adj, hogy kaphass” című dolog... 

Nyilván a közönség legalább ilyen lényeges. Nagyon fontos, hogy a nagyváradi közönség találkozzon más színházakkal, szélesebb rátekintést nyerjen arra, hogy mi történik az ország színházaiban. Azzal, hogy csak bennünket lát, nem biztos, hogy képet kap arról, hogy hol keresi önmagát a színház.

És mit adott Nagyvárad ennek a fesztiválnak?

Nagyvárad ennek a fesztiválnak helyszínt adott – ez a legfontosabb – ezt a gyönyörű színházat. Ezt igazából utólag lehet eldönteni, de én remélem, hogy ennek a fesztiválnak adott egy rangot, azáltal is, hogy a helyszínek felkészült állapotban találhatóak – a nagyterem úgy, ahogy van, képes elbírni egy fesztivált, a bábszínház is jó úton halad, játszótérnek pedig a szakszervezetek művelődési háza sem utolsó. Ezen túl azt is merem remélni, hogy egy egészséges találkozási hátteret biztosított a társulatoknak, még akkor is, ha csak három napot maradnak. Egy csomó gondolat cserél gazdát. 

Mi lesz a folytatás?

Nem szabad hátralépni. Ha az ember elindul felfele a lépcsőn, a legnagyobb butaság visszalépni egyet. Ugyanazt a lépcsőt kétszer meglépni nagyon nehéz. 

árpi

„Színházi kitekintő” Váradon

Szabó K. Istvánt, a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatóját kérdeztük

Szabó K. István

Az idei, immár hatodik IFESZT megszervezését a nagyváradi Szigligeti Színház láthatóan fontosnak tartotta. Milyen hosszú távú célok lebegtek az elhatározás előtt, mit lehet várni egy ilyen fesztivál lebonyolításától?

Egy ilyen kulturális eseménynek számtalan hozadéka van, főképp egy olyan helyzetben, mint amilyen a nagyváradi színházé, ahol nem volt ekkora volumenű rendezvény az elmúlt évtizedekben. Nagyon fontosnak tartom, hogy leteszteljük saját magunkat: képesek vagyunk-e egy ekkora feladattal megbirkózni? Másrészt ezt a fesztivált én egyfajta színházi kitekintőként értelmezem, mely által a nagyváradi néző tovább is ellát, túl a város kulturális határain, de mi, színházi alkotók is megemelkedünk és szembesülünk a szélesebb horizont adta kihívásokkal. Megtörténhet, hogy egy ilyen fesztivál után sokkal árnyaltabbá válik a viszony színház és közönsége között. Azáltal, hogy a váradi publikum más színházak munkáit is láthatja, talán még inkább megérti a mi törekvéseinket, hiszen egy színház hihetetlenül összetett és sokszínű művészeti konglomerátum, ami folyamatos fejlődésben van.  

Az IFESZT programjában szereplő előadások átestek egy előzetes válogatáson? Milyen szempontokat vettek figyelembe?

A meghívott színházak maguk döntötték el, mivel kívánnak a nagyváradi közönség elé lépni. Mindemellett számomra fontos volt, hogy olyan előadásokkal találkozzunk, melyek reprezentálják az adott intézményt és beszélnek az ottani, sajátos színházi törekvésről. Úgy látom, ez teljes mértékben sikerült, hiszen egészen színvonalas néhány nap áll mögöttünk és még csak félidőnél tartunk!

Az összes erdélyi magyar színház képviselteti magát, a Kolozsvári Állami Magyar Színház kivételével. Mi ennek az oka?

Nem kell semmilyen rosszindulatú szándékot sejteni e mögött. A kolozsvári színház épp Párizsban turnézik, ezért nem tudtak eleget tenni a meghívásunknak.

Az előadások nagy része román nyelvű felirattal tekinthető meg, ami láthatólag azt eredményezi, hogy román anyanyelvű nézők is ellátogatnak az IFESZT-re. Ez a gyakorlat megmarad a fesztivál után is? 

Igen, ez a célunk. Amikor az évadot meghirdettük, a „Nyitunk!” jelmondatot választottuk mottóul. Ez azt is jelenti, hogy megpróbálunk nyitni a román anyanyelvű nézők fel. Azt gondolom, fontos magunkról úgy beszélni, hogy azt mások is megértsék, hogy minél szélesebb réteg számára legyen hozzáférhető. Ez nem csak egy gesztus, hanem normális velejárója egy egészséges színházi miliőnek. Egyre inkább európaibban kezdünk gondolkodni, aminek természetes velejárója, hogy alkalmazkodunk a térség sajátosságaihoz, jelen esetben ahhoz, hogy van egy román nyelvű közönség is, amelyik most már találkozhat azzal, amit mi a magunk nyelvén megfogalmazunk.

tamás

Nehezen viseltem az óvodát

Székely Csaba drámaírót kérdeztük

A gyerekkorod falun vagy városon töltötted?

Is-is. A nyarakat a nagyszüleimnél, a többit pedig városon. Mivel én nem jártam óvodába, csak egy évet – nagyon nehéz gyerek voltam, vagyis nehezen viseltem az óvodát, nem bírtam ott megülni –, ezért otthon töltöttem azt az időt, amit az óvodában kellett volna. Télen a saját lakásunkban voltam, a melegebb évszakokban pedig falun.

Székely Csaba

Milyenek voltak ezek az évek? Hogy gondolsz vissza rájuk?

Meghatározóak voltak, nagyon sok időt töltöttem egyedül, főleg 4-5 éves koromban. Azóta is visszasírom ezt az állapotot. Szeretek egyedül lenni. Szerintem ott szoktam rá ilyesmire, s azért van most így. A falu olyan szempontból volt meghatározó, hogy megismertem egy másfajta életformát. Városi, elkényeztetett gyerekként nem szerettem – a nagyszüleimet meg rokonaimat igen, és a főztjüket, meg a báránykákat, tyúkocskákat –, hogy a tévében csak két román csatorna megy, nincsenek magyarok a tévében, nincs fürdőszoba. Megismertem rakás mindent, persze akkor nem derült ki, hogy később ezeket fel tudom majd használni. Mindenképp szükséges tapasztalat volt.

Most mi köt a vidéki ember problémáihoz?

Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több embert megismertem falun, időnként a nagybátyáim elvittek horgászni és erre-arra csavarogni, a falu környékén az erdőbe, a Maros-partra, jöttek velünk az ők barátaik is. Számukra az egy vidám fiatalkor volt, huszonévesek voltak, én meg figyelgettem őket. Később egyre többen kezdtek meghalni közülük: egy valaki autóbalesetben, ketten pedig öngyilkosok lettek. Nem is gondoltam utána ennek egy jó ideig, hogy miért. Amikor meg elkezdtem ezen gondolkodni, megfigyeltem, hogy a faluban ez szokás. Bizonyos kor után, ha már túl sok a probléma, ezt az utat választják. Mivel ismertem ezeket az embereket, kicsit saját problémámnak is érzem.

Miért épp a székelyek a drámáid szereplői?

Nincs kimondva, hogy ezek székelyek.

Nem tudnak románul, ez mégiscsak a székelyekre jellemző.

Igen, végül is igen. A Maros megyeiek, hogy mennyire székelyek, mindig is kérdés volt. „Ahogy változik az idő, ahogy a történelem fellegei suhannak el felettünk”, úgy változik az is, hogy székelyeknek tartják őket, vagy sem. Igen, Maros, Hargita és Kovászna megyére jellemző, hogy nem nagyon tudnak románul.

Drámáidnak fontos eleme, ha nem dramaturgiai szervezőeleme a humor. Miért?

A humor egy segédeszköz ahhoz, hogy könnyebben fogadjunk be valamit. Tehát ha valami humoros, akkor könnyebben odafigyelünk rá, nem fordulunk el tőle. Ezenkívül van egy egyszerű válasz is erre: én szeretem a humoros darabokat.

Melyik műfaj hálásabb humor szempontjából, a dráma vagy a próza? Melyikben tudod könnyebben elengedni magad?

A novellákban nem voltam humoros. Prózában az volt a kihívás, hogyan lehet megírni egy jó szöveget humor nélkül. Nehéz úgy megcsinálni egy szöveget, hogy ne legyen humoros és mégis jónak tartsák az emberek. A dráma meg így működik jól. A mondanivaló számára ez a forma, ami a legjobb neki. A prózáim egész másfajta írások, nem volt bennük szó társadalmi problémákról.

A Bányavakság szereplőinek nevéről mesélj egy kicsit. Mi ez a sok i betű?

A trilógia mindhárom darabjában sok az i betűs nevű szereplő, illetve mindenki i betűs, kivéve azok, akik valamiért gyanúsak, jövevények, nem ott születtek. De ezt inkább fejtse meg a néző.

Székely közegben is be volt mutatva a Bányavirág, ott hogy fogadták?

Megint csak az a kérdés, Marosvásárhely mennyire székely vagy sem.

Mondjuk, hogy nem az.

Udvarhelyen is volt a Bányavirág. Pozitívan fogadták, legalábbis a közönség kilencvenkilenc százaléka.

Mennyire veszel részt a próbafolyamatokban?

Ez attól függ, ha hívnak, akkor megyek.

És hívnak?

Eddig igen, de hát olyan sok még nem volt. A pesti próbákon például nem tudok részt venni a távolság meg idő miatt, de ott is belekóstolgattam.

Ilyenkor van beleszólásod?

Igen. Ha valami nem tetszik, meg tudom mondani, emiatt soha nem volt konfliktusom a rendezőkkel vagy színészekkel. Mindenki rugalmas volt azokban a próbafolyamatokban, amelyekben részt vettem. Közös munkaként jött létre az előadás, nem az van, hogy a rendező fejében volt egy előadás és a színészeknek kiosztotta, ki mit csináljon, hanem aprólékos, elemző munkával haladtak mondatról mondatra, mindig minden szónak megtalálták a maga helyét, minden gesztusnak a maga idejét. Én konzultáns-tanácsadóféle voltam. Időnként beleszóltam, de jobban szerettem nézni.

Ha valamilyen tanácsot, útmutatót adnál egy kezdő drámaíró palántának, mi lenne az?

Felvételizzen drámaíró szakra Vásárhelyre. Ott megmondják a többit.

emőke