Theodor Cristian
Popescu rendező tartott felvezetőt ma reggel Függetlenség és egymásrautaltság a színházi rendszerben címmel. A
beszélgetés első felében sor került a rendező Surplus de oameni au surplus de idei című történeti jellegű könyvének
bemutatására is, amelyet Radu Macrinici drámaíró méltatott. Ezután Popescu
vette át a szót, és saját rendezői munkásságáról beszélt 1997-től kezdődően napjainkig.
1997-ben megalapítja a Compania 777-et Bukarestben, melyre a város színházai (pl.
Odeon, Nottara, Bulandra) felfigyeltek és koprodukciókat hoztak létre.
Montanaban és Montreálban tanult a kétezres évek elején, majd saját nevét
viselő társulatot alapít. Könyve valójában doktori dolgozatát foglalja magába,
amelyben elsőként rendszerezi 1989 utáni romániai színházi törekvéseket
történeti, szociális és politikai szempontból. Fontos hogy ebben a műben, a
kommunizmus utáni független színházi törekvéseket és mozgalmakat a
színházelmélet felől közelíti meg: mit jelent kilépni „az épületből”, a város
megszokott tereiből és más helyzetekben megtalálni a szerepet? Eugenio Barba
nyomdokait követve a rendező szerint a színház újjászüléséhez bátorság, áldozathozatal,
érzékenység, humor szükséges.
Theodor Cristian Popescu
Könyvében a
rendező teljes mértékben a kortárs szerzők műveire koncentrál, mert ők képesek
újfajta teatralitást teremteni a hagyományos színházi nyelvhez képest. Gondol
itt Mihai Măniuţiura,
Alexandru Dabijara és a többi
jelentős román rendezőre, színházi gondolkodóra. Mert a színház élő organizmus,
mondja, viszont még mindig beteg. Ezt a betegséget kell a kortárs színházi
mozgalomnak felfednie, „vérrel és energiával” helyrehoznia. Meglepődtem a
rendező optimizmusán, a könyvéből felolvasott utópisztikus gondolatokon.
Bertóti Johanna, Imecs Levente
Ezt a
felszólalást egészítette ki a kolozsvári Váróterem projekt színésze, Imecs Levente és a társulat dramaturgja, Bertóti Johanna azzal, hogy lehet reménykedni a
független társulatok életre keltésében, vagy a meglévők életben tartásában. Hiszen
az ő csapatuk három éve működik, első évben zéró jövedelemmel, második évben
kevés nyereséggel, idén pedig már nem panaszkodnak. A Mit csináltál három évig? című előadásukat folyamatosan telt házzal
játsszák. Megfogalmazódott a kérdés Popescuban, hogy vajon mi fog történni egy
olyan független társulattal, amelynek rendszeres sikere akár az intézményesülés
lehetőségét is megteremti. Mert van már erre példánk, a Figura Stúdiószínház.
Viszont van egy másik véglete ennek a független életnek: mi történik akkor, ha
egy előadás országra szóló sikert hoz? Megmarad a társulat ugyanannál a
formanyelvnél és stílusban stagnálni kezd, vagy új színházi nyelv után kutat?
A Várótermesek
erre csak annyit válaszoltak, hogy ők abban az alkotóművészetben hisznek,
melyet önmagukból tudnak kiépíteni, személyes tapasztalataik alapján, úgy, hogy
a néző is felismerje önmagát bennük. Éppen ezért néha a célközönség is
leszűkül: jelen előadásuk esetében egyetemistákra, fiatalokra. Tehát nem azt a
fajta érzékenységet képviselik, amelyet például Gianina Cărbunariunál megismertünk.
Egy hallgató
részéről feltevődött az a kérdés, vajon fenn tudnak-e maradni ezek a független
társulatok úgy, hogy nem az ezeréves színházi és drámairodalmi hagyományra
tekintenek vissza, hanem ők maguk, fiatal dramaturgok segítségével produkálnak önmagukban
is jelentős szövegeket? Ez talán attól függ, válaszolta Popescu, mennyire
kritikusak a magyar függetlenek önmagukkal szemben.
szréka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése