Péntek

Nem ígérem a logikus sorrendet, sem a napi programfüzet műsorairól való beszámolót. Szívesebben panaszolom el azt, hogy ma reggel bokáig ért a fagy, a cipőm a lábujjaimnál kitörött, most kesereghetek, mert a legkedvencebb, tizenöt lejes, ócskapiacos hosszú szárú, fűzős, barna bőrcipőm volt, fiksz akkora méret, hogy két vastag zokni belefért, tehát télen is hordhattam! De ennyi volt, karácsonyig már nem bírja ki. Hála neked, bokáig érő fagy, és 2 óra gyaloglás/nap. S hogy még izgalmasabb legyen ez a fagyos hajnal, én megint Kolozsvárról érkeztem stoppal, mivel tegnap kötelezően jelen kellett lennem az egyetemen. Be kell vallanom, kicsit nem bírtam a strapát, kidőltem és rém álmosan rémálmodtam, három macskám volt, és adogattam őket körbe-körbe a szobában holmi ismeretlen kövér embereknek. Hajnalban ébreszt a kolozsvári rádió, kávé, fürdő, pakolás, Váradra indulás, szeretőtől való útszéli búcsúzás.  

Amikor Nagyváradon, itt, nálatok, kiszálltam az autóból, zsebre vágtam a kezem, mert tényleg hideg volt, a nap még sehol. És a szívem megállt: megcsörrent benne a lakáskulcs. Ami nem az enyém, csak épp én zártam be vele az ajtót induláskor. Ez azt jelentette, hogy kizártam saját lakásából szegény társamat, aki félálomban, papucsban kikísért a megállóba.

Ettől picit felborult a rend és béke, de nem magam sajnálom, még őt sem annyira, hanem inkább azt, hogy nem kísértem figyelemmel a délelőtti előadásokat, amelyek fontos problémákat vitattak: színházak költségvetése, színházak helyzete és támogatási lehetőségeik. Érdekes volt a városi színházak bérlet-és jegyárainak összevetése, és még sok hasonló apróság, és hihetetlen különbség, amelyeken ámuldoztunk. Ami a következő előadáson elhangzottakat illeti, a jászberényi művészeti vezető társaság véleményét hallhattuk a színházi hálózati rendszerről a Kárpát-medencében. Erre a mondatra felkaptam a fejem: „ a színész a színház arca”.

És kortyoltam egy nagyot a kávémból, mert sietni kellett interjút készíteni, ami fesztiválkor kimondottan nehéz munka, mert mindenki nagyon fáradt, és szereti halogatni az ilyen piszkálódó alkalmakat. Az interjúkészítésben szerintem az a legvagányabb, amikor kimondod, hogy „köszönöm szépen az együttműködést” és megnyomod a Save gombot. Akkor van egy kis sikerélmény, egy kis önbizalom, egy kis értelme a sokperces készülődésnek.

Persze, ezzel a sokperces készülődéssel együtt jár az iszonyú feledékenység: íme a fenti példa, a kapkodás. Mindezek ellenére én még mindig (de most már csak a mai napig) azt hittem, hogy képes vagyok fejből megjegyezni a fesztiválprogramot is, hogy ne kelljen a zsebembe gyűrnöm a színes nyomtatványt. Naiv természetem miatt lefutottam plusz két kört és lemaradtam egy fél előadásról. De most már van füzetem, programfüzetem, karórám, egy fél előadásélményem, két interjúm. És egy szakadt félcipőm.

szréka