Nézőközeli és kortárs

A vasárnap reggeli kerekasztal beszélgetés témája a romániai német színház lehetőségei hagyomány és korszerűség között. A témafelvezetőt Lucian Vărşăndan, a Temesvári Állami Német Színház igazgatója tartotta. Jelen voltak a tegnap esti Geschalechter című interaktív, zavarba ejtően, sőt, felháborítóan nézőközeli előadás színészei is. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, hogy interaktív és nézőközeli, jobban mondva „nézőközötti“, mert az egyedüli olyan előadás volt ezen a fesztiválon, amely arra volt kíváncsi, hogy vajon hogyan érti az előadást a néző, és hogyan reagál arra, ha megszólítják, kíváncsiak a véleményére. Azzal az örömmel jöttem a mai kerekasztal beszélgetésre, hogy meghallom végre a színész véleményét is arról, milyen lehet román, illetve magyar anyanyelvű alkotóként a német identitást képviselő színházban dolgozni, német nyelven kidolgozni egy komplex szerepet, megérteni a színházi nyelvet: érzéseket, kapcsolatokat, hangulatokat. Mert azt hiszem, a korszerűség szó, ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, a jelenlegi társulat életéről, közönséghez való viszonyulásáról (is) szól.

De nem gondolkodunk.

Lucian Vărşăndan

Lucian Vărşăndan egy átfogó bemutatót készített a temesvári német színház történetéről, arról, hogy milyen konfliktusokon ment keresztül a színház ötvenes évekbeli megalakulásától napjainkig.  Mint minden más romániai színházat, kezdetben a kulturális és etnikai identitás megőrzésének tüze hajtotta, ezért klasszikus német drámákat vittek színre hagyományos módon. Rendszerváltás után a színház felszámolásának problémájával küszködtek, a közönség megcsappant, ehhez hozzájárult a német többség emigrációja a Bánság vidékéről. Ennek a borzasztó ténynek a tudatában kezdett el a német színház megnyílni a román közönség felé. Stratégiákat építettek ki, hogy bevonzhassák őket. Mégis, csak 2004-ben, a negatív sajtóvisszhang miatt történt az igazi újítás: elkezdtek a műsorfüzetek és előadások két nyelven megjelenni, hiszen ma már a német nyelv ugyanolyan nemzetközi nyelv, mint az angol. A kétezres évektől kezdődően tehát dialógus alakult ki a kortárs román, magyar, német nyelvű alkotók között. A német színházban egymást felváltva rendez Victor Ioan Frunză, Radu Afrim, Cristian Popescu, Alexander Hausvater, Bocsárdi László stb. 

Ennyit a jelenről. Kik rendeznek, mit terveznek ma a német színházakban, aztán hirtelen csikorgó kanyart vett a beszélgetés és ismét totyogtunk: „a színház nem az etnikumok közti harc színhelye, hanem művészet az etnikumok fölött”. És következtek a múlt századok példái, a színháztörténetről való diskurzus, a régmúlt idők jelentős előadóinak (melyik évben melyik rendező melyik színház élén szerepelt, és milyen hagyományt teremtett stb.) idézgetése, laudációja.

Én valahogy nem így képzelem el a hagyomány és korszerűség közötti párbeszédet.  Főleg nem üres teremben, egy-két visszahúzódó érdeklődővel.  De most örülök ennek az üres teremnek, mert nem adott lehetőséget a klisék még fokozottabb fokozásához. Szóval, totyogtunk. És szemeztem a sarokban meghúzódó alkotókkal, akik szájuk szélét harapdálva talán arra vártak, hogy valaki megszólítsa őket, vajon, hogyan gondolkodnak erről a korszerűségről, hogyan gondolják tovább létüket, mint német kisebbséget képviselő társulat.

szréka