A pénteki nap volt eddig a legzsúfoltabb nap, előadás
előadást követett. Gondolom azért, mert az utolsó program, a Moszkvában megtartott
Plazma2, avagy az Ovibrader felolvasószínház már az Off programhoz
tartozott. Elhangzott olyan vélemény a
kerekasztal-beszélgetéseken, hogy a felolvasó-színházi előadás nem is “rendes”
előadás, hanem olyan átmeneti. Na, én pedig a péntek esti Ovibrader után azt
gondolom, hogy éppolyan színészi munkát és odafigyelést igényel, mint bármelyik más előadás. Ez a vélemény leginkább
az első sorban ülők szemében villoghat: a színpad túl magas volt, alulról
néztük őket, nagyon-nagyon közelről, így beláthattunk minden apró
izzadtságcsepp mögé. Hát volt is bőven, mert ezek a színészek nem is olvastak: spontaneitással
özönlött belőlük körmondatokban a tuti huszonegyedik századi világ; kezükben a
szöveg csupán zavaró eszköznek látszott, mindig akkor bakiztak, ha épp le
kellett nézniük a papírra.
Barabás Árpád, Dunkler Róbert
Tóth Árpád rendező a Plazmából, Garaczi egy másik drámájából is készített felolvasó-előadást
is, melyet szintén kávézókban adtak elő. Folytatásképpen megszületett a Plazma2,
avagy az Ovibrader. Lehetett élvezni a kiélezett poénokat, mert a színészek
mindig a jól megtalált pillanatban robbantották ki őket. Igen, a robbantás szó itt fontos számomra,
mert valami hasonló lelkivilága lehet ennek az Ovibrader gyereknek, ennek a
hiperaktív Petikének, aki már születésétől fogva érzelmi problémákkal küzd.
Édesanyja rajong érte, körbeugrálja szeretetével, percenként agyoncsókolja, de
aztán kiderül, hogy az apa szeretetét is pótolni kell, mert Petinek már nincs
olyan. És hiába érzi anyja rajongását, képtelen kimondani azt a szót, hogy
szeretlek. És ettől a pillanattól kezdődik az igazi történet. Petit anyja
gyermekpszichológushoz viszi, aki különböző hipnózisokkal visszaküldi őt
múltjába és jövőjébe, Peti látja mindezeket, újra éli és megéli, és nekünk is előadja
óriási erővel, energiával. A Garaczi László által teremtett plasztikus nyelv, hasonlóan
a Plazmához, merőben eltér a köznyelvtől azáltal, hogy túloz, él a halmozás
lehetőségével. Felidézi és tartja a feszültséget a tudatunkban élő, sztenderd
és a csetelő, számítógépes,
tévésorozatos nyelvezet között, melyet ma már anyanyelvi könnyedséggel
beszél az alig tizennégy éves Petike a szexelős-vetkőzős tetriszezés közben. A
gyermekkori mondókák már groteszkül
hangzanak szájából. A szöveg tökéletes nyelyi megformáltsága elősegíti, hogy az
egymást követő ironikus történetek észrevétlen könnyedséggel forduljanak át
társadalomkritikába: ez a plazmanyelv kölcsönhatásba lép velünk, vagyis mi
lépünk kölcsönhatásba vele. Mi formáljuk
azáltal, ahogy gondolkodunk saját környezetünkről, magunkról, ovis barátainkról,
családunkról, munkahelyünkről, a wellness-terápiáról, testünkről. Ennek a
hiperrealista nyelvnek a színpadon való megszületése tehát önmagunk elemzésévé
válik.
De hogy ez az elemzés megtörténhessen, szükségünk van olyan
színészekre, mint például Barabás Árpád, aki őrült erővel és elevenséggel
alakítja Petit. Végigvezeti a nézőt a felnőtté válás életszakaszain, belemeríti
a nézőt saját magánéletébe, így sikerül teljesen megválnia a fütyijét
piszkálgató fiú, majd férfi önmagától, érzéseitől, mert ráébred: az, ahogyan ő
látja a testét és gondolkodik róla, nem az a test, mint ami a tudatában él,
ezért meg kell szabadulnia tőle. Báránnyá
akar változni. Fincziski Andrea az igazi infantilis anya, barátnő, feleség. Groteszk
módon alakítja a fiáért halálra aggódó anyát, simogatásait dühkitörések
váltogatják, a végén már nem is a Petikét óvó anyát látjuk, hanem a tehetetlenségtől
és egyedülléttől kiszáradt, magányos nőt. Dunkler Róbert parodisztikus
jeleneteiben hol pszihológus, hol Peti ovis társa, néha csak egy hangulatjel a
cseten: a poénokkal teli szöveg összetalálkozott veleszületett humorérzékével.
Newageboszi figurája, faszkati, aki néha “a nyúl”, mert Peti
így nevezte el felettes énjét, ismerős típus. Hanghordozása, elnyújtott szavai
és a hozzá illeszkedő plázacicás, vagy épp ribancos gesztusai sztereotípek. Peti
azt mondja: “a mell eltakarja a személyt, aki viseli.” Valahogy nem sikerült
elképzelnem azt a valódi farokmániás, giccsbe merülő szőke csajszit, akit Bekő
Fóri Zenkő alakítani kívánt.
Barabás Árpád, Fincziski Andrea
Elhangzottak olyan mondatok is a hipnózisos
időutazás alatt, amelyek nem csak a tipikus szereplők szájában élnek. Például
az, hogy a fügefa valódi csendes élettárs, vagy az, hogy a halál mindig ad még
egy napot. Mert mit kezdesz akkor, amikor a hipnózisból felébredsz, és minden
keződik előlről, vagy épp megy tovább. Milyen lesz az a még egy nap, az a
holnap, a fütyipiszkálós embertest és a plazma-tudat?
szréka
Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése