A Tótékat
mindenki ismeri. Az iskolában írtunk róla dolgozatot, láttuk a filmet, olvastuk
a darabot. Ennek ellenére persze lehet egy klasszikus előadást csinálni,
katonajelmezzel, sok-sok dobozzal és kinti pottyantóssal. Balog József mégsem
ezt tette, amikor nekivágott az Aradi Kamaraszínházzal és a szegedi Maszk
Egyesülettel a közös munkának.
Ágika (Éder Enikő), Postás (Lung László Zsolt), Tót (Geltz Péter), Őrnagy (Harsányi Attila)
Belépve a
stúdiótermi térbe, kaotikus állapotok fogadják a nézőt. Leamortizált
biciklivázak itt-ott, biciklikerékre kihúzott szárítókötelek, rájuk aggatva
néhány tárgy: cumi, papírfenyők és hasonlók. A színpad hátsó részén emelvény,
rajta szintén bicikli, mindez pedig azt sejteti, hogy az előadás nagyon
dinamikus lesz: a gigantikus és stilizált gépezet, melyet ezek a
véletlenszerűen elhelyezett szerkezetek alkotnak, majd jól mozgásba lendül, s
csak ontja majd magából a dobozokat, vagy valami hasonló. Aztán nem így lett. A
bicikliket alig használták, a cumi és papírfenyő a helyén maradt, hozzá sem
nyúltak, a szárítóköteleket meg csak kerülgették. Az emelvényre valóban
felmászott a postást alakító Lung László Zsolt, aki egy bohóc bőrébe bújva úgy
tett, mintha irányítaná a történteket. (Ugye a szöveg szerint valóban ő az, aki
irányítja az eseményeket az által, hogy nem kézbesíti időben – vagy egyáltalán
nem kézbesíti – a küldeményeket.) A mi bohóc-postásunk azonban csak úgy tett,
mintha irányítana, és hiába beszélt mikrofonba, hiába kölcsönzött
hangeffektusokat egy-egy gesztusnak, az előadás nagy részét némán szemlélte. Olykor
meg is feledkeztünk róla, hogy ott fenn álldogál.
Tót (Geltz Péter), Őrnagy (Harsányi Attila)
Az előadás
egészén érezhető volt, hogy a rendező foglalkozott a darabbal, megvizsgálta,
milyen lehetőségeket rejt Örkény szövege, volt is néhány jó gondolata, de valahogy
mégsem sikerült kidolgozni őket, így félkész állapotban maradtak. Ugyanez
elmondható a színészi játékról is, az őrnagyot alakító Harsányi Attilát kivéve.
Súlytalan figurák jelentek meg a színpadon, a Tótot alakító Geltz Péter sokkal
inkább emlékeztetett a Jean-viccek melankolikus arisztokratájára, mint egy olyan
figurára (tűzoltóparancsnokra!), aki ellen harcolni lehetne, akit értelmetlen
kívánságaival az őrnagy meg tudna törni. Ugyancsak kívülállóként jelent meg a
Tótnét alakító Bacskó Tünde, akinek mindössze néhány színpadi megnyilvánulásán
lehetett azt érezni, hogy részese annak az abszurd őrületnek, melyen a Tót
család kénytelen átmenni. Éder Enikő Ágikája olyan volt, mint bármelyik másik
általa alakított szerep: a néző elvárná, hogy végre más színeket is lásson az
amúgy tehetséges színésznőtől, de erre Balog József előadása minden bizonnyal
nem alkalmas. Mindezek mellett (vagy pont ezért) Harsányi Attila ismét
megmentette az előadást. Ha őrültet, zsarnokot, megbomlott elmét kell erdélyi
(és nem csak) színpadokon eljátszatni, Harsányi mindig jó választás lesz.
Bravúrosan összetett figurákat elevenít meg, apró gesztusokba sűrít teljes
idegállapotokat és közben emberi marad, alakítása életszagú, hiteles és
élvezhető. Az őrnagy megformálásakor is ez tapasztalható. Koncentrált és mégis
könnyed játéka az előadás igazi motorja, és nem csak azért, mert ő tart
kapcsolatot legintenzívebben a közönséggel, hanem mert a szövegben rejlő
abszurditás egyedül az ő alakításában mutatkozik meg.
Az
abszurd létállapot – sok egyéb mellett – hiányzik az előadásból. Azzal, hogy a rendező
meg-megtörte a szöveget különböző hangeffektusokkal és dalokkal, illetve hogy
megteremtett egy kívülálló szemlélőt (a bohóc-postást), aki szinte végig jelen
van a színen, oly mértékben elemelte a figurákat, olyan durván kiragadta őket
egy bizonyos létállapotból, hogy az örkényi vízió értelmezhetetlenné vált; az
abszurd közeg, ami mozgatórugója lehetne az előadásnak, teljességgel megszűnt.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy Balog József fogott öt szereplőt, szépen
bedobozolta őket, de a csomagból épp Örkény Tótékja maradt ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése