A bukaresti zsidó színház előadása után azon kezdtem gondolkodni, vajon mennyire él az
emberek tudatában ennek a színháznak a létezése, valamint, hogy mitől zsidó
színház a zsidó színház. A színház honlapján az olvasható, hogy már 130 éve létezik, Iaşi-ban alakult, majd a társulat 1900 körül Bukarestbe
költözött, és azóta is folyamatosan léteznek, vendégszerepelnek az ország
különböző városaiban illetve világszerte. A társulatra jellemző, hogy zsidó
szerzők műveit viszik színpadra, és jiddisül beszélnek az előadásokban – ezáltal
a nagyközönség tudatába vésik létezésüket.
Leon (Veaceslav Grosu), Tanti (Luana Stoica), Groisglik (Nicolae Călugăriţa)
Az előadás
díszlete első pillantásra: falra aggatott, poros családi portrék egymás mellett
és alatt; a terem közepén egy óriási, földtől plafonig érő csillár, melyet sűrű
pókháló fed; egy fotel a színpad jobb
szélén; szürke és sötétkék falak; néha fel-felvillan egy égő, majd kialszik. A
szereplők első, sóhajokkal teli, múltat fájlaló megnyilvánulásai a Csehov-művek
hangulatát és történeteit idézik. Különösen
a Három nővért és a Cseresznyéskertet. Mert Shalom Ash drámájában arról van
szó, hogy egy valamikor gazdag és boldog család tönkrement, a házat penész és
por fedi, a lassú pusztulás pedig különös, rezignált hangulatot teremt. A
probléma az, hogy a csehovi hangulat olyannyira erős és jellegzetes, hogy a
néző megköveteli ennek az állapotnak a fenntartását az előadás teljes ideje
alatt, ha már hozzányúltak az alkotók. Úgymond megköveteli, hogy méltó legyen
ez az előadás ahhoz a hangulathoz. Ez
viszont elmarad.
Groisglik
(Nicolae Călugăriţă) úr elvesztette feleségét, egyedül, magányosan neveli három
leányát, és egyetlen fiát, aki képtelen ömagát
eltartani. Groisglik úr alkoholba fojtja múltját, magában beszél, észre sem
veszi, hogy gyermekei is mind a múlt áldozatai: középső lánya beleőrül az anyja
elvesztésébe, ő maga válik a halál szimbólumává, sőt, ő idézi színpadra az anya
alakját azáltal, hogy egy róla készült életnagyságú portrét ölelget. Vonszolja
maga után a festményt, mint ember a sorsát. Ez a sem élő, sem halott lény
teremt összeköttetést a reális és irracionális között, olykor groteszk módon. A legkisebb lány esküvőről álmodik, folyton
ünnepelni akar. Ezzel ellentétben fiútestvérüket, Leont (Veaceslav Grosu) munkára
szeretnék bírni. Leon folyton ellenkezik, őrült kirohanásai után elhatározza,
hogy Párizsba költözik, de végül mégiscsak lekottázza a Moszkva-effektust: túlságosan
bátor lépés lenne részéről Párizsba költözni és megváltoztatni az eddigi
unalmas életet. Aztán titokban feleségül vesz egy dúsgazdag, de alacsony
társadalmi rétegből származó nőt, Roza-t (Arabela Neazi). Mintha ebben a
döntésben sem lenne biztos.
Groisglik (Nicolae Călugăriţa), Zoşe (Iolanda Covaci)
Idáig a
történet érthető, világos, még elnézzük a színészek esetlenségét,
indokolatlanul széles gesztusait, de végül a testi merevség, kidolgozatlan
gesztudrendszer teljes zavart teremt: a kifejezés nem talál rá a megfelelő kifejezőeszközre.
Gondolok itt a helyzetkomikumok sikertelenségére egy-egy olyan jelenetben, ahol
a lelkiismeret mélységeit kapargatják a szereplők. Nincs kontraszt hatás,
csupán tartalmatlan megjátszások. Sok fenékcsípkedés, táncoló-daloló
ugrabugrálás, az őrült testvér ijesztő jelenléte: mind olyan egyértelműségek,
melyek egy cseppnyi gondolkodási időt sem hagynak a nézőnek. Közben bonyolódnak
a szereplők közti kapcsolatok. A legkisebb és a legidősebb leány beleszeret Roza
fivéreibe, de az előre kitervelt házasságot Roza megtiltja, mert itt egyedül az
ő érdekeiről és akaratáról van szó. Hogy
pontosan miért, nem tudjuk, mert senki sem tartotta fontosnak egy erős
érvrendszer felállítását, melyből megszülethetne az igazi csattanó, az igazi
családi tragédia, vagy épp a komikus-békülős vég. Miről is lehet szó, miért
ilyen akaratos és katonás ez a Roza a sok gyenge és puhány férfi mellett?
Nyitva marad a kérdés. Az viszont látható: a nő a vagyonos, a nő az uralkodó, a
nő ad munkát a férfinak (Leonnak), a nő tartja fenn a családot, ígérgeti
Párizst, Berlint és Karlsbadot, a végső boldogságot és a nő újítja fel apósa
ósdi házát. Talán ezekből az eleve adott
elemekből kiindulva mégis sikerül Rozanak egy kis kegyetlenséget, szerepéhez
kellő modorosságot felmutatnia. Elindulnak
ebben a történetben olyan szálak, melyek az emberi kapcsolatok mélyére
ásnának, ha lenne színészi játék, lenne
a cselekedeteknek tudatos rendje. De elfolytódtak a történetben azok az eleven
dolgok, melyek az élethez és a valósághoz kötnek minket, a nézőtéren ülőket.
Elfolytódtak azáltal, hogy elsiklott az előadás a saját, lényegi kérdései
fölött: mire valók a családi portrék, mire való a múlt, a címer, benne kell
abban ragadni? Hogyan értelmezhető a műben a férfi-nő közötti kapcsolat? Milyen
lehet ebben a helyzetben az apa-gyerek viszony?
szréka
Képek forrása: http://www.teatrul-evreiesc.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése