Vasárnap

Azt szeretem a vonatozásban, hogy kimozdít, ha kimozdít a helyemről. Felülök rá, aztán a táj mantrája mindenfelé elsodor. Most a terekhez terelt. Hogy mennyire fontos tapasztalat számomra – több mint egy éve, hogy nagybani fesztivállátogató lettem – látni a közeget, a várost, amelyben a különböző színházak vannak, és nem pusztán fizikai építményként. Milyen gesztusokat, mondatokat engednek meg ezek a kontextusok. Sétálni London utcáin például, majd hazamenni, és másként olvasni Virginia Woolfot, abban a hitben (meggyőződésben), hogy jobban értem a mondatait, valamit jobban értek belőlük – ugyanez. Látni egy előadást, egy társulat munkáját a saját közegében, és azt hinni, jobban értek valamit – ugyanez.

Aztán persze elfog a kétség, vajon a jobban értés nem illúzió? Nem, nem az. Még ha ezzel a többlettudással nyilván nem írható le maga a művészi alkotás.

Van ennek a nagy fesztiválozásnak egy olyan hozadéka is, hogy térképet rajzol a fejemben. Ha arról olvasok, hogy ezt-és-azt az előadást bemutatták itt-és-ott, magam előtt látom a színházat, tudom, milyen a színpad, a nézőtér, milyen utat tesznek meg a színészek a büféig. Látom, ahogy felkönyökölnek a pultra.  Látom a színház előtti parkot, teret, amin valaki átsétál az előadásról hazafelé menet. Berendezem ebbe a virtuális élménymakettbe a színészekkel virtuálisan osztott örömöm.  

Na, ilyeneken gondolkodtam a vonaton Váradra jövet.

Márta mesélte Kisvárdán, milyen pöpecül felújították a váradi színházat, és tényleg. A klasszikus aranyozás, a puha piros bársony mindenütt. Fellner és Helmer szelleme kéz a kézben elsuhan, ahogy Márta végigkalauzol a rejtett és kevésbé rejtett folyosókon. Nincs mit tenni, máris jól érzem magam.

Aztán egy (nagyon) gyors ebéd a Queen’s-ben, Rékával és Emőkével, mert annyi dolgunk van még! Annyi dolgunk van, hogy megengedjük magunknak, hogy eltévedjünk a Queen’s felé menet.

Este a Bánk bánt nézem, újból. Megint a térnél lyukadok ki: mennyit szidjuk a kisvárdai művelődési ház termét, de én ott szerettem meg, ahogyan Bocsárdi gondolkodik a színházról. A lepusztultságnak van ereje, költészete, már ha jó előadással kerül kontrasztba. Ott az elidegenítő elemek (fejgép, a mikrofonhasználat, a vetítés, a cimbalmos emelvénye, a zenekar) acélosabban hatottak, mint itt, a páholyokkal körbeölelt teremben. Nem úgy gondolok a tér ilyen adottságaira, hogy jobbá/rosszabbá tesz egy előadást; bár ilyesmi előfordul, itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy eltérő előadást látok.

Most az apró gesztusokra figyelek, amiket Kisvárdán nem vettem észre, elsiklottam fölöttük, mert valami más vezette a figyelmem. Arra a finom mozdulatra, ahogy Biberach kézbe veszi Gertrudis ottfelejtett kávéscsészéjét, egy arisztokratikus utánzómozdulattal megkavarja, majd kiissza a kávét. Ahogy udvari keselyűként szüntelen köröz a maradékok felett. Vagy arra, hogy Bánk, de Gertrudis, és Petur is folyton kiszólnak a játékból. „Menj, ahova a történet visz”, mondja Bánk Melindának. „Legyen, aminek lennie kell”, mondja Gertrudis. A színházi előadás (a reprezentáció), illetve a hatalom gépezetként való elgondolása nem újdonság, az előadás ezt mégis autentikusan használja. Például összekapcsolja a kettőt. „Jöjjön Melinda”: Gertrudis autokrata rendezőként kéri színpadra a színésznőt, a néző pedig meglepődik, hiszen nem Melinda jön. Hanem Simon bán. Az egymással való leszámolási játéknak itt van egy kitett, színházi menete.

Aztán a dramaturgiára figyelek. Elterveztem, hogy a vonaton újraolvasom a drámát, nekifogtam, iszonyú akadály, nem lett belőle semmi. De megmaradt Bánk egy szófordulata: a csontomon is elvinném. Ilyen ez a dramaturgia, a csontján viszi el az előadást. Látni engedi a vázat, a csontok közti illesztést.

Itt befejezem az elmélkedést, egyrészt mert késő van, másrészt Emőke és Tamás írnak az előadásról, nem akarom elvenni a kenyerük. Ja, még csak annyi, hogy térden állva könyörgöm: többé ne zárulhasson díszbeszéddel egy előadás sem ezen a földön. Legyen előtte, az oké, az benne van egy szokásrendben, de az előadásélmény intimitását ne bombázzák szét.

anikó