Tasnádi Csaba
neve nem ismeretlen a nagyváradi közönségnek, hiszen az ő rendezésében
láthattuk a Közellenség és a Mágnás Miska előadásokat, most pedig
egy újabb Tasnádi István-szöveggel tért vissza, a Világjobbítókkal,
melyet a szatmári Északi Színház Harag György Társulata mutatott be. A Kohlhaas
Mihály történetét újragondoló Közellenség az akkori évad egyik legjobb
előadásának bizonyult, a Mágnás Miska már számos sebből vérzett, Tasnádi
Csaba most látott szatmári rendezése pedig valóságos színházi mélyrepülésként
hatott az IFESZT ötödik napján.
Egy üres
színpad önmagában még nem jelent művészi értéket, szükséges a komoly,
szuggesztív színpadi jelenlét, a kidolgozott színészi játék. Csütörtök este, a
nagyteremben, mindkettőből hiányt szenvedtünk, s nem oldotta a hiányérzetet az
a néhány díszletelem sem, melyet színpadmunkások tömege pakolt fel és le két
jelenetváltás között. Néhány tárgynak szimbolikus jelentősége volt, de nem
kellett sokat gondolkodnunk, hogy mi mit jelent. Az előadás egyik ilyen eleme
az egyszerű, rácsos kerítésrészlet, amely mögé be lehetett állni és kész is
volt a börtön. Persze senkit nem zavart a színpadon, hogy hol előtte, hol
mögötte foglalnak helyet, a rács ettől függetlenül börtönt jelentett. Talán
ezeket a következetlenségeket és hiányosságokat próbálta kompenzálni a vetített
háttér. Az elmúlt néhány napban láthattuk, hogy vetíteni is kétfélét és
kétféleképpen lehet: jót és rosszat, jól és rosszul. Pozitív példa a hétfői
Peer Gynt, az elrettentéshez pedig maradjunk még a Világjobbítóknál. Az
előadást nézve sokszor az az érzésem támadt, azért látok különböző képeket
(tömbházat néhány, érthetetlen okból kéken villogó ablakkal; fura rozsdás
fémfelületet stb.), mert ez volt a legegyszerűbb módja a folyton változó színpadkép megúszásának. Természetesen ez akár ésszerű érv is lehet, de akkor
komolyan kéne venni a feladatot, időt és energiát fektetni a képek
kidolgozásába és a kisfilmek normális elkészítésébe.
Nagy kérdés,
hogy mekkora felelősség terheli a drámaírót, a rendezőt és mekkora a társulatot
az ilyen és ehhez hasonló előadások esetében? Vitathatatlan, hogy Tasnádi
István szövegének szkeccs technikája erőteljesen meghatározza a színpadi
lehetőségeket, de a legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az előadás ezt didaktikus
egyszerűségre fordítja. A figurák egy-egy jellembeli tulajdonságra épülnek, de
mellőznek minden egyéb kritériumot, mely egy szereplő megalkotásához
szükségesek lennének: Tököli Sándor alakjában ugyan tetten érhető a pitiáner roma
bűnöző néhány vonása, de összességében – és főleg nyelvhasználatában – mégsem
hiteles és következetes figura. Ez egyrészt a szöveg, másrészt a Tökölit
alakító Egger Géza hibája. De az is tapasztalható, hogy a munkafolyamat során a
rendező gyakran az elsőkörös megoldásokat választotta. Az előadás végén, bár
dicséretre méltó próbálkozásnak bizonyult a közönség bevonása (hogy egy
rögtönzött tévéadásban statisztáló közönségként hol tapsoljunk, hol pedig
nevessünk), ezt mégis sikerült olyan mértékben elnyújtani, majd jó néhányszor
megismételni, hogy végül kínossá vált a kényszerített interakció. Megdöbbentő
volt látni, ahogy néhány jelenetben azok a szereplők, akiknek épp nem volt
semmi „komoly” feladatuk, egyszerűen elvesztek a térben, lézengtek és már-már
civilként kezdtek el funkcionálni. Ilyen volt a munkaközvetítő előtti
várakozás, majd az űrlapok kitöltése utáni holtidő. A színpadi cselekmény
zavarba ejtő egyszerűsége azt eredményezte, hogy körülbelül negyed óra után
egyértelművé vált a végkifejlet, és fölöslegessé vált a további időhúzás. Ha
lett volna valami más, ami lefoglalja a nézőt, legalább kellemes két órát
tudhatnánk magunk mögött, de a színpadi klisék felvonultatásán túl, nem
nyújtott túl sokat a két Tasnádi előadása.
Elképzelhető, hogy a két központi figurának, Kriston Gézának és Tököli Sándornak sikerül
kiharcolniuk egy szebb világot, de az biztos, hogy abban nincs helye a Világjobbítók
előadásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése