Az Utolsó pillanat Bicskei István
rendezésében egy Beckett-parafrázis, amely kiemelt szövegeket fogalmaz újra,
elhagyva azok eredeti kontextusait. Az alcímben
szereplő parafrázis megjelölés könnyen adja a kérdést, hogy az előadás mennyire
támaszkodik Beckett világára, azon kívül, hogy különböző szövegrészleteket emel
be a drámáiból (Godot-ra várva; Játszma vége; Ó, azok a szép napok). Ugyanakkor
nemcsak Beckett szövegeket hallunk. Az előadás három rétegből, világból tevődik
össze. Az egyik a többfunkciós telefonfülkébe szorult bohócpáros, a másik a
háttérben félig fénykép, félig kivetített arc. A harmadikban csoportjeleneteket
látunk, melyek próbálják kiegészíteni az előadást.
Tamás Boglár és Moşu Norbert-László
A színpadi káoszt
a két bohócfigurának sikerül valahogy egybetartania. Következetesen vezetik
végig a két szereplő egymás közötti viszonyát, érzékelik egymást a térben.
Felelevenednek bennük a becketti figurák, a szűk telefonfülkében összeszorulva
folyamatosan követik egymás rezdüléseit, felváltva támaszkodnak egymásra. Üdítő
őket nézni. Mernek játékosságot hozni az amúgy komor, és komolyra vett
előadásba. Ilyen az a jelenet, mikor a fiú elkezdi mesélni a lánynak Piroska és
a farkas meséjét. Átsétál egy elkopott Piroska figura a színpadon. A másik jól
működő jelenetben a lány mindegyre hajtogatja, hogy fázik. A fiú segítőkészen kabátokat
halmoz a hátára. A végén, amikor már csak egy kabátdombot látunk, a fiú mankót
ad a meggörnyedtnek, majd magába feledkezve a halomra ül, és könnyezve sajnálkozni
kezd arról, hogy milliók szenvedtek, míg ő aludt és nem figyelt. A két színész
között megjelenő játékosság adhatná az előadás erejét, hiszen olyan kontrasztot
mutat fel, ami a súlyos gondolatokat megemeli. Megemelné.
Milyen rendezői
gesztus rejtőzik a háttérben megjelenő nagy száj mögött, amely mindenhatóként
szólal meg? Milyen gondolat az alapja a rendezői szájon (egy rugalmas
vászonhasadék a díszletfalon) keresztül kiforduló szereplőknek; milyen
attitűdről árulkodik ez? A hatalmas arc nézése mozdulatlan (orrtól felfele
poszter), a szája mozog (amit vetítve látunk), monológokat hallunk. A monológok
mellett a száj ajtóként is szolgál. A bohócokon kívül – akik eleve ott vannak a
színpadon, és ott is maradnak –, minden más szereplő ezen a résen keresztül jön
be. Akkor jelennek meg, ha a rendező kimondja, „kiöklendezi”, „megszüli” őket.
A rituális
hangulatú mozgássorozatok, a megváltó megjelenése a színpadon, a reménytojás
megszületése, benne rejlik egy zöldellő bonsai-jal – ezek nem férnek össze a
becketti gondolattal, legalábbis amelyet a szövegek hordoznak magukban. A
tömegjelenetekben különböző, látszólag nem összefüggő cselekvéseket ismételnek
a szereplők. Megjelenik típusként az anya-, a pap-, a katona, a fiatal
figurája, viszont a rendezői szájon ki- és bemászó csoportok kiléte, színpadi értelme
meghatározhatatlan. A karaktertípusok megjelenítése homályos. Jelmezük, és az
általuk végrehajtott cselekvéssorozatok néhol önkényesnek tűnnek. A rituális
jellegű mozgások esetében az előadás nem tisztázza, miként is kapcsolódnak akár
a bohócjáték, akár a nagy arc monologizálásának szintjéhez. A csoportjelenetek
jelenléte megindokolatlan, zavaros marad a néző számára.
Szembetűnő
egy erős rendezői „agyalás”, egy összetett, de még nem letisztult gondolat,
amit az Utolsó pillanatnak nem
sikerül kibogoznia.
bréka
Képek forrása: http://www.figura.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése