A Makrancosban
csak apró színházi örömök vannak. Persze a közönség veszi a lapot,
bekapcsolódik a játékba. Én csak az apró finomságoknak tudtam örülni, mert a játék
többi ízét elvették a jelentéktelennek tűnő részletek. Ki gondolná, hogy az
öblös poénokon keresztül tudnak hatolni a kifinomult apróságok. Probléma a színészi jelenlét ismétlődő elvesztése a színpadon. A színész ott van a
háttérben, ott van a tömegjelenetekben, amelyekben szereplőként nincs bele-,
kitalálva. Van, aki áll, és végszavát várja. A jelentősebb szereplőknél is
előfordul, hogy megmaradnak az elsőkörös reakcióknál. Mintha pazar díszletbe,
jelmezbe – kár, hogy ez még nem garancia – rakott könnyű komédiát látnék.
Aztán megértem,
hogy a színészi játékon kívül még mi zavar. Ezek az elejtett, illetve a fel sem
vett szálak. Az első felvonás elején elindul egy csere, ahol az olasz
kifejezéseket román szólások váltják fel, aztán ez elmarad, nincs végigvezetve az
előadáson. Pedig ez által a rendezés felkínálhatna
egy értelmezést. Később kiderül, hogy az
előadás fő gondolata is inog. A dráma története nincs egy közegbe helyezve,
nincs egy végiggondolt álláspont, ahonnan a néző viszonyulhatna a témához.
Pedig erős rendezői gesztusokat látunk. Érzékelhető a groteszk fele hajló
szándék, a túlzás, de nem válik koncepcióvá. Ez is csak egy elkezdett szál, ami
nincs következetesen végigvezetve.
A dráma története
tipikus karaktereket, sztereotípiákat mutat fel. A legtöbb szereplő is így kerül
fel színpadra: tipikus karakter marad, az árnyaltság, a kidolgozottság, az
egyénítés munkája nélkül. A közhelyes komédia elemek közül néha mégis kibújnak
a finomabb és frappánsabb gesztusok, csak nehezen küzdik túl magukat a csattogó geg-fordulatokon.
Az
előadás alatt nem, csak a végén fogalmazódik meg a tét. Pedig ennek folyamatosan kéne felépülnie. A kedves komisz pár hiába érti, hogy mit
csinál, hiába alapoznak egymásra, nem tudják elvinni hátukon a meg nem
fogalmazott tét súlyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése