Sötét, csupasz
tér, minimális díszlettel: egy vörös kanapé,
melyen Josef K. aludni próbál, mellette ül egy vörös ruhás nő, aki
segíti álomba merülését. Aztán megjelenik két
kalapos férfi, akik az előadás legfélelmetesebb alakjai, és letartóztatással
fenyegetik meg a riadt K. urat: elkezdődik a keserves út az okok feltárása,
önmaga megismerése felé. Az út a vörös ruhás nő karjaiból indul, és itt is végződik.
De ki ez a nő? Számomra az a lény, aki folyton a valóság és álom (fantázia)
világai közt teremt átjárást. Eleinte csak simogatja K.-t, aztán erotikus
jelenetek bukkannak fel egy-egy táncfejezetben. Nem lehet teljes biztonsággal
eldönteni, ki ő. Mindenesetre valamilyen energiát, érzést képvisel ebben az
eleven piros színű ruhában.
A kanapé szerepe,
amely a valóságból való indulás és az álomba való érkezés helyszíne, olykor
visszaszorul, mert a többi színész (mint különböző kafkai művek szereplői, vagy
K. történetének ismert és fontosnak tartott alakjai; mint egy metaforikusan
értett, egyetemes „hivatal” munkatársai) dossziékkal teli polcokat tologat,
teret formál velük. Ebben a térben mozognak mindannyian, ez az a hivatalos tér,
munkahely, utca és lakás, amelyben K. is megnyilvánul. Hol az ő viszonyai
állnak a mozgás középpontjában, hol pedig a hatalom, és az ahhoz való
alkalmazkodás. Rengeteg a dosszié, ide-oda dobálhatók. Kicsit zavarba ejtő
ezeknek a jeleneteknek az újrakezdése, mintha többször is figyelmeztetne az
alkotó arra a tényre: ezek a dossziék nemcsak dossziék, hanem valójában K. és
mindannyiunk sorsa, melyet a hátunkon cipelünk, és e sok cipelés közepette
szeretetlenekké válunk, korruptakká és gyávákká.
Talán azért
ismétlődnek a jelenetek, egyre kaotikusabban, mert K. úr skizofrén állapotba
kerül. Ahogy egyre inkább találkozik önmagával, cselekedeteinek és érzéseinek
egysége felbomlik, átcsúszik a valós létből valamilyen misztikus szellem-létbe,
monológjai saját magányáról, belső küzdelmeiről szólnak. A személyiség
szétesésének folyamatát, a zavarodottságot, érzelmi nyugtalanságot szuggesztíven fejezi ki a színpadi mozgás és a
zene. Szemünk előtt látjuk a kutyává alázott hivatali alkalmazottak
rángatózását, munkába görnyedését, az izmok megfeszülnek, a zene lüktet, mint a
szív, és az ember, aki mindezt átéli, érzelmileg és értelmileg is eltompul.
Milena (Sânziana Tarţa), Josef K. (Orbán Levente)
Az
ismétlődés és a káosz az álom felől is értelmezhető. Ahogy Josef K. elalszik a
kanapén, álmában megjelennek azok a részletek, melyekből kikövetkeztethetjük a
főszereplő tulajdonságait, félelmeit, kapcsolatát a világhoz, az emberekhez, és
formálunk belőle egy történetet, formálunk belőle egy véleményt, ami maga a
valóság. Talán épp azért izgalmasabb a Per színrevitelében az M Stúdió
formanyelve, mert a mozgás előtérbe helyezése által sokkal expresszívebben
érzékeltethetik a művészek a groteszkké szenvedett testet, a megsemmisülő
egyéni élettörténetet. A jelenetek, mint a vagonok, egymás után kattognak:
szöveg, zene/mozgás, szöveg, zene/mozgás. Hiányoltam a finom áthajlásokat
egyikből a másikba, mert a darabosság megöli ennek a színházi műfajnak az
elevenségét. Pedig egy percig sem hiányzott a regény „nagyjelenete” (A
dómba); a maga misztikus filozofikusságával, elég volt egy enyhe
utalás az előadók részéről, hogy megtörtént a pappal való találkozás, a többi a
mi dolgunk. Mert A per értelmezése
attól függ, hogy rendszerét milyen más rendszerek segítségével próbáljuk
megfejteni. Az M Stúdió egyre rátalált.
szréka
Képek forrása: http://www.m-studio.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése