Kedd

Valamiért az ember a laza nyári szünetben azt hiszi, hogy kétségbe kell esnie, vajon mi is lesz vele ősztől, mi lesz akkor, ha nem lesz más tennivaló, mint az egyetem, az olvasás, a nyelvészkedés, és nem marad, csak a teatralizálódás utáni vágy. Mi lesz, ha..., és már görcsöl is az agya, gyomra, lelke stb.  Szerencsére ez idén nem így történt, mert az utazásangyal belém költözött. Hálás vagyok a ruhásszekrénynek, hogy adott nekem annyi pólót és fehérneműt, ami kibír három hét folyton útonlevést. Mert ez történik velem három hete. Úton vagyok.

Sűrű és ködös volt a mai reggel, kicsit sötét is, amikor elindultam IDE, hozzátok.  Hét órakor megrajzoltam a LA ORADEA, STOP!-táblámat Kolozsváron, kiálltam mosolyogva integetni, a mosoly mindig hatásos, fél tízkor már brékával indultam kávézni, előadást hallgatni. A fesztivál harmadik napjára megérkeztem. Még most sem tudom eldönteni, hogy a sok tennivalóm ellenére mi vonzott ide. Talán a szabadulni vágyás az egyetemtől, talán az utazás élvezete, talán az, hogy még nem kóstoltam váradi fesztivált, talán az, hogy szeretek színházi előadásról gondolkodni, vagy egyszerűen hiányoztak azok az emberek, akik minden „ilyen” alkalommal összetalálkoznak, és szakmai beszélgetnek, vagy épp csak fecsegnek. Igen, ma reggel éreztem, hogy hiányoztak a régi arcok, mert minden fáradtságom ellenére, széles mosollyal és öleléssel tudtam szeretni őket. 

A nap a Játéktér című színházi lap bemutatásával kezdődött, végre „nekünk” is van ilyenünk, még akkor is, ha nem hetente, vagy havonta, hanem negyedévente jelenik meg. A szerkesztők szavaiból indulva, hinnünk kell abban, hogy a színházi szövegek (tanulmány, kritika, interjú, elemzés stb.) szerzőinek sora csak bővülni fog. Egy újabb lehetőség adódott a publikálni vágyók számára. Aztán következett egy hosszú szünet, az újabb érkezések és találkozások ideje. Még egy korty kávé, ásványvíz, kockacukor. Folytattam a hallgatózást, Demény Péter író vitaindítója következett: ő Székely Csaba drámaírói munkásságára is kitérő beszélgetést kezdeményezett arról, vajon miért nehéz Erdélyben/Romániában drámaírónak lenni.  Talán nem is baj, hogy aki akart, teret engedett magának egy kis panaszra, vajon miért fogadják be a színházak olyan nehezen az új szövegeket. Mert azért kellett az a kis panasz, hogy egy velős vita alakuljon ki arról, hogy a hatvanas évektől napjainkig milyen akadályokba ütköztek az írók, és miért? Ide azért kellett a vita, hogy megtudjam, talán a nyitottság kérdése nem is feltétlenül a színház problémája, hanem az egyéné, az enyém és a tiéd, a miénk, akik azt hisszük, nem vagyunk „elég jó teatrológusok” ahhoz, hogy a színház kegyeiben megférjünk. Mert sok időnek kell eltelnie, hogy az ember magát egy kis önbizalommal feltámassza.

Mire ezek a gondolatok felerősödtek bennem, az M Stúdió előadása már elkezdődött. Kafka Peréről volt szó, mármint annak mozgásszínházi feldolgozásáról.  Számomra az volt a fontos a cikázó mozdulatokban, a néha érthetetlen kitörésekben, hogy rájöjjek, tényleg izgalmas az álomban megjelenő összefüggéstelen részecskékből kihámozni egy érthető valóságot. Mintha ez az előadás a mindennapi ember skizofrén állapotára játszott volna rá, nem? 

Ebből a kis, lecsupaszított térből átültem az aranyozott-bársonyozott színház nézőterére. Megváltozott a hangulat, a vendégeknek jól esett, hogy kint nem hullott már a sűrű, talán havas eső, vagy érezték, hogy valami nagyon vicceset fognak látni. Nekem mindenesetre lekötötte a figyelmemet az a jelenség, ahogy a közönség nevet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Makrancos hölgyén. Nem is próbáltam levadászni, vajon mi nem tetszik nekem a jelenetekben, egyszerűen engedtem magam arra figyelni, ahogy a millió poén, eltúlzott jelenet kielégíti a néző szórakozási vágyát, és a nevetés mindenféle fajtájától jóllakatja a közönséget.

Hát ilyen ez az utazásangyal-lét. Tele esővel, színházzal, előadással, figyelemmel és megfigyeléssel, hallgatással, kacagással, nem-alvással, olvasással, kávéval, Moszkvával, és persze néha szervezetlenséggel. És még ki tudja, mivel.

szréka