Az írás –
tekintettel az alkotási aktus késői időpontjára, valamint a terjedelembeli
korlátokra – a teljesség igénye nélkül kíván képet nyújtani a Peer Gynt című előadás lényegéről a
Lényeg rovatban, azok után, hogy megtudtuk: hiába keressük a magot (metafora!),
a hagyma (toposz!) csupa réteg.
Peer Gynt (Krisztik Csaba), majom (Vati Tamás), háttérben Baczó Tünde
Beszélhetnék a
textus sűrűn szőtt anyagáról, a látványvilágról, sorra vehetném az
archetípusokat, metaforákat, netán közhelyeket, mérlegelhetném, hogy miként is
lehetne válaszolni a színpadon felvetett kérdésekre – nekem ma (most, jelenleg,
per pillanat) mégsem erről szólt a temesvári Csiky Gergely Színház és a Forte
Társulat koprodukciójában, a Horváth Csaba rendezésében színpadra vitt drámai
költemény. Úgy érzem, felesleges újrafogalmaznom a szokatlan játéktérre,
a mozgásszínházi testtudatra, a rendezésre avagy, az erős színpadi játékra
vonatkozó gondolatokat (hisz előttem már sokan megtették – pl. itt és itt). Sokkal inkább a performatív nyelviség fontosságára (Peer
konfliktusainak mozgatórugói), hívnám
fel a figyelmet a főszereplő sorsának azon közöttisége kapcsán, amit a valóság
és álom, igazmondás és hazugság (?), lét és nemlét dichotómiái határoznak
meg.
Amikor „a szöveg, a tánc és a zene egységéből gyúrt komplexitás” adja
meg az előadás műfaji kereteit, világossá válhat számunkra, hogy az általam
vizsgált nyelviség túllépi a szöveg szintjét, és a címszereplő alapvető
tulajdonságává minősül át. Peer Gynt nyelvhez kötött: első megszólalása egyben az első lódítás is, mely
későbbi fantasztikus útját alapozza meg.
Peer Gynt (Krisztik Csaba)
A hazugság Peer számára lételem, hiszen ez magában hordozza az
érvényesülés, és ami a legfontosabb, a beilleszkedés kulcsát. Csakhogy a környezet másként
beszéli ezt a kódot, így sarkallva folytonos helykeresésre a kirekesztettet,
éppen ezért nem egy világpolgár
hódító útját követhetjük nyomon (bár ez az álca, amelyben egy ideig
maga Peer is hisz), hanem egy
magunkfajta esendő gyötrődését, aki minél mélyebbre hatol önnön
tudatában, annál inkább világossá válik számára, hogy amit talál, nem más, mint
az a bizonyos otthontalanság otthona.
Peer életútjának előremenetelével egyre inkább
kötődünk a nyelviséghez: a mese írás-olvasási élményében ölt alakot
az édesanya halála, „választó, kemény” jeligében a manók és emberek közti
különbség, liturgikus feloldozás tisztaságában a szerelem, míg végül világossá
válik, hogy minden csak költemény,
Peer Gynt hömpölygő költeménye,
melynek végén a szavak elfogynak (a Gomböntő hangja: „no, de nincsen több szavam”).
Csak az álom némaságába fojtott dilemmák visszhangoznak alig hallhatóan (bennünk,
szemlélődőkben). Mindeközben a Gomböntő a jelenvaló állapot újrateremtésén
dolgozik (beolvasztani készül a címszereplő vándor „anyagát”),
jelezve, hogy a történelem ismétli
önmagát.
A
klasszikusan romantikus felvetések
mellett (boldogságkeresés, a vándorút-életút archetípusai, a hatalom és egyén
konfliktusa, a „Ki vagyok én?”, „Mi az élet értelme?” kérdései) az előadást markánsan végigkíséri az önazonosság modern problémája: „Légy önmagadnak elég!” – szól a
morál Dovre apó szájából, summázva a filozofikus tartalmat.
árpi
Képek forrása: http://www.tm-t.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése