Tudjuk, milyen
nagy hatással volt saját korára J. D. Salinger Zabhegyező című
műve. Tudjuk, hányan azonosultak Holden Caulfielddel, nem értve a világot, a
világ pedig nem értve őket. Most már csak azt kéne tudni, változott-e valami a
könyv 1951-es megírása óta a főszereplővel, vagy még inkább azzal a belső
világgal, melyet ez a furcsa kamasz képvisel. A válasz talán ez: minden a régi,
legfeljebb a kis Caulfield megöregedett. Hatvanegy év mégiscsak hatvanegy év.
Holden Caulfield (Kolcsár József)
Kolcsár József Zabhegyező című előadása
– a közönséget elnézve – két réteget mozgatott meg: azokat, akik jó pár évvel
ezelőtt, akkori tiniként olvasták az eredeti művet és most részt kívántak venni
egy késő esti nosztalgián, illetve azokat, akik jelenleg is közel járnak
Salinger főhősének életkorához és hallottak arról, ez egy kultuszmű, szóval kár
lenne kihagyni a dramatizált formát. Valóban így van: kár kihagyni az előadást,
ha nem másért, mert újra találkozhatunk az amerikai író szövegével.
Ha így
folytatódik, a 6. IFESZT az üres tér dicséretévé válik: vasárnap a Bánk
bán, hétfőn a Peer Gynt és végül a sepsiszentgyörgyi
Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Városi Színház koprodukciója. Száraz
avar közepén egy kuka. Olyan ez, mint a „papucs orrán pamutbojt” és legalább
annyi játékosság is van benne, hiszen a színpad közepén álló, különböző
fényképekkel és reklámokkal teleragasztott közönséges kuka az egyetlen olyan
díszletelem, mellyel találkozunk az előadás során. Ez alakul át taxivá, ha el
kell jutni valahova, kanapévá, ha le kell ülni egy tanár mellé vagy egy
szállodai szoba ágyává, ha megérkezett a prosti, de ismerjük a szöveget, kár
firtatni! Ebben az egyszerű térben kell Kolcsár Józsefnek visszaadni valamit
Salinger világából. Nincs könnyű dolga, hiszen úgy kell belehelyezkednie egy
kamasz fiú testébe, hogy láthatóan túl van már a mágikus tizennyolcason,
illetve erőteljes orgánuma sem egy vívódó kamaszt idéz fel bennünk. Mindezekre
ésszerű megoldásokat talált Kolcsár, aki egyben az előadás rendezője is: Holden
Caulfield mondatai bár megmaradnak egyes szám első személyben, azok mintegy visszaemlékezésként
hangzanak el. Az útját és világban való helyét kereső (vagy éppen nem kereső)
fiú felnőttként gondol vissza gyermekkorára, miközben múltjának néhány tárgyát
és legkellemesebb társaságát, a kisebb-nagyobb whiskysüvegeket, a már említett
kukából húzza elő. Az emlékezés szemét egy dolog, főleg ha soha nem értette
igazán a környezetét – és fordítva.
Holden Caulfield (Kolcsár József)
A
látott előadás, bátran mondható, hogy Salinger műve előtti tisztelgés. Az
erőteljes szövegközpontúság mindenképpen ezt sugallja és talán ennek
köszönhető, hogy olykor elvesződik a színészi játék és átminősül hatásos, ám
önmagában mégis csak egyszerű szövegmondássá. A színpadi történések
alátámasztják, megmutatják a regényben is elhangzó gondolatokat, de sok esetben
ennél többet nem tesznek hozzá, bár – szerencsére – nem is vesznek el belőle
túl sokat. Tetten érhető néhány ötletes rendezői megoldás (egy plüsskacsával
folytatott játék vagy a szarvasvadászat sajátos bemutatása), és összességében
azt mondhatjuk, hogy Kolcsár József előadása egy tisztességgel elvégzett munka.
De nem több, és ez lehet, nem is baj. Sőt, sokszor már ezzel is nagyon meg
lennénk elégedve, hiszen lehet komolyan, művészi módon és profin hozzányúlni
egy szöveghez és lehet zabot hegyezni is egy-egy szövegkönyv mellett. Tudjuk, melyiknek milyen vége lesz.
tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése