Gáspárik Attila
A ma délelőtti I-FÓRUM-on a kisebbségi
színházi struktúráról beszélt. Egységes-e ezeknek a kisebbségi színházaknak a helyzete?
Ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek-e a romániai színházak?
A legtöbb közös problémánk
egyforma a romániai színházakéval, azon belül a magyar színházaknak vannak
bizonyos közös „problémáik”, helyzeteik. Például, mindnyájan pályázunk
magyarországi pénzekre. Mindnyájan meg vagyunk hívva a kisvárdai fesztiválra,
és azt hiszem, mindnyájan elmondhatjuk, hogy nem szeretünk Kisvárdára menni.
Az utánképzés kérdése az, ahol nagyon kicsi a
kollaboráció és sokkal nagyobb kéne legyen. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
jóval hamarabb kéne tudja, mi lesz az igény 3-4 év múlva. A színész, rendező
vagy díszlettervező nem pikk-pakk képződik, hanem 4-5 éves ciklusban. A
drámaírók, kritikaírók, dramaturgok helyzetét közösen kéne feltérképeznünk, és
egy víziót kellene kialakítanunk magunkról, hogy mit akarunk. Egy kis közösség
szócsöve akarunk lenni; a szórakoztató eszköze akarunk lenni ; vagy
megpróbálunk teljes értékű színházat művelni, amivel külföldön is meg tudunk
jelenni más idegen nyelvű társulatok között? A kolozsvári színház ezekben az
órákban is Párizsban vendégszerepel, a marosvásárhelyi színház tavaly Varsóban játszotta
két estén keresztül az egyik előadását, készül továbbá Portugáliába,
Lisszabonba. Ha ezeket megengedhetjük magunknak, akkor ez kell legyen a
főcsapás. Ugyanakkor el kell mondanunk a kollégáknak, hogy jutottunk ide – vagy
tanuljunk másoktól, hogy kell kihasználni a lehetőségeket.
Saját
intézményét tekintve mit lát a legfőbb problémának?
A színészek pesszimizmusát. Kicsit
víziómentesek a színészek. Nagyon szeretném, ha sokkal nagyobb lelkesedés,
optimizmus lenne bennük. Sajnos belekevert bennünket mind a szakmai, mind pedig
a helyi sajtó egyfajta provincializmusba: a színészek az utolsó előtti oldalon
szerepelnek, ez az „és még futottak” jelenség. Nincs reális kritika, nincsenek
szakmai beszélgetések, és ebben a közegben a színészek sem érzik jól magukat. Ők
azt szeretik, ha csillognak, ha beszélnek róluk, ha szidják őket, ha címlapon vannak.
Kevés az interjú velük, a rádió- és tévéműsorokban való jelenlétük. Ez
elbátortalanítja őket. Azt hiszem, egy közösség, legyen az akár nemzeti
kisebbség, akkor érzi igazán jól magát, ha valahol fontos. Nekünk a színház nem
olyan fontos, mint amilyen volt huszonöt évvel ezelőtt – de ez az
össztársadalmat tekintve, egész Romániára is érvényes. Az álpiacgazdaságban,
amiben élünk, a színház, a művészet nem olyan fontos.
Milyen
a kommunikáció a romániai színházi intézmények között?
Az értékek mentén jó a
kommunikáció. Abban a pillanatban, ha van egy jobb előadásod, megjelenésed,
azonnal észrevesznek, megismernek, kommunikálnak veled. Ha a középszer langyos
vizében evezel, nem utasítanak el, de nem számítasz. Ahhoz, hogy meghívjanak
egy országos fesztiválra, mint például a szebeni, egy-két évig nagyon jól kell
teljesítened. Az is igaz, ha nagyon jó vagy, akkor három közepes előadással is
képesek meghívni. Nagyon sok az előítélet az intézmények közötti kommunikációban.
Ez egy klikkrendszer, és vannak klikkbe behozó emberek. Meghívod Andrei Şerbant, és ha a
világ legrosszabb előadását csinálja is meg, bent vagy a körökben; ha nem hívod
meg, vagy mást hívsz meg, akkor nehezebben kerülsz be. Sajnos ezzel szembe
kellett néznem, mert így működik: ő szeret, ő nem szeret; ha szeret, akkor jó
vagy; ha nem, akkor csinálhatsz bármit, úgysem tetszik.
Mit
jelent a vásárhelyi színház esetében a kisebbségi identitás? Hogyan viszonyul
hozzá a műsorkialakítás szempontjából?
Azt hiszem, egy jól
létrehozott előadás szolgálja az identitás megmaradását is. Ha én magas
színvonalon tudok szólni Shakespeare-rel, abban benne van az identitás ápolása
és megtartása is. Nem szeretnék az identitásmegtartás álcája mögé bújni, amikor
középszerű előadásokat gyártunk. Még nem vagyunk olyan kevesen, hogy ezt
megcsináljuk. Ez egy nagyon fontos feladat amatőr társulatoknak
szórványvidéken, és segítséget nyújtunk nekik, ha szükségük van rá. De mi elsősorban
alkotóművészek vagyunk, teljes értékű alkotásokat szeretnénk mutatni a világnak
– magyaroknak, románoknak, németeknek, zsidóknak, bárkinek. Hamis mértéknek tartom,
amikor az ember annyira leredukál vagy behatárol valami apróságot, hogy ő is
létezzen. Tehát kinevezem magam a marosvásárhelyi erdőközben lakó magyar költők
doyenjének, mert körülbelül én írok egyedül verset, és akkor én is vagyok a
legjobb. Rengeteg ilyennel találkoztunk az elmúlt húsz évben. A közönség és a
színház szimbiózisban él egymással: nem lehet jó a közönség, ha rossz a színház
és nem lehet rossz a színház, ha jó a közönség. Együtt nőnek, együtt
csökkennek.
A
vásárhelyi magyar és román színház esetében beszélhetünk jól működő
kapcsolatról?
Ez a jól működés mindig
relatív dolog. Ahhoz képest, hogy semmiféle kommunikáció nem volt közöttük,
most jó a kapcsolat, de ez a színpadon nem látszik. Ki tudja, hogy X színész
köszön-e a másiknak, esetleg megkérdi tőle, hogy van. Az viszont tény, hogy a
román társulat játszik Spiró Györgyöt és a magyar társulat játszik Caragialét.
Tény, hogy az első román társulat, amelyik lefordította Romániában az
előadásait magyarra és magyar felirattal játssza, az a Marosvásárhelyi Nemzeti
Színház román tagozata. Szerintem ezek a fontos közeledési pontok.
Közönség
szempontjából van átjárás a két színház között?
Legyünk őszinték, nagyon
kicsi az átjárás. Én is szeretném, ha román tömegek lepnék el a főteret, amikor
magyar előadás megy, és fordítva, de ez nem így van. Jelenleg a román sajtó sokkal
inkább érdeklődik a magyar tagozat előadásai iránt, mindenről legalább öt-hat
cikket írnak. Rá kellett jönnöm, hogy árgus szemekkel figyelik, mit csinálok,
és nehogy már tévedjek. De ez engem nem zavar. Magyarként jobban szeretném, ha
több magyar kritikus járna román előadásokra és őszintén megírnák, mit és
hogyan láttak, mert egy jó kapcsolathoz két fél kell.
Kedden,
az I-FÓRUM-on volt egy beszélgetés Színészek
kispadon címmel. Bodó A. Ottó a témafelvezetőjében részletesen kifejtette,
miért nem jól működő a romániai színészképzés. Ön hogyan látja a színészoktatás
jelenét?
A Marosvásárhelyi Művészeti
Egyetemnek a legütőképesebb magyar nyelvű tanári gárdája van Romániában, a
tudományos publikációkat, művészi alkotásokat mérve is. Nemzetközi szinten
ugyancsak megállja a helyét, jelenleg éppen egy brüsszeli bizottság
akkreditálja az egyetemet, már volt tavaly egy nemzetközi akkreditációja, ahol
a legmagasabb minősítést kapta. Ezenkívül soha nem voltak olyan problémáink,
hogy ne lett volna elegendő felvételiző az általunk meghirdetett gyakorlati helyekre.
A dramaturgképzéssel vannak problémáink, mert a tanárok semmiféle jövőképet nem
tudnak nyújtani a felvételizőknek. Tény, hogy az elméleti szakemberek közül kevesen
tudnak megélni: nem lehet évente nyolc-tíz embert képezni erre, mert nincs
piaca.
Színházigazgatóként
milyen elvárásai vannak a frissen végzett színészekkel szemben?
A tehetséget, ahogy
Harsányi Zsolt kollégám mondja, a gép dobja. Tehát a tehetséggel nem
foglalkozom. A színház, a színészet az elmúlt száz évben szakmává lett, amit
meg kell tanulni, szabályai vannak. Én azt várom el a színészektől, hogy ezeket
a szabályokat és a szakmai kérdéseket ismerjék. Elvárom, hogy folyamatosan
képezzék magukat, figyeljék a világot, hogy milyen irányba megy a divat. Nem
baj, ha szembemennek vele, de legalább tudják, milyen. Elvárom a folyamatos
fizikai és pszichikai kondícióban tartást. A színésznek minden reggel olyan
fittnek kell lennie, mintha akkor bújt volna ki a Kinder-tojásból. A másik,
amit nagyon elvárnék, és itt vannak nagy hiányosságaink, a színházi etika pontos
ismerete, és gyakorlata; a szövegtudást, a partnerek ismeretét, a rendet,
fegyelmet egy előadás körül, azt, hogy ne cincáljuk szét az előadást a város különböző
pontjain, ha éppen elégedetlenek és frusztráltak vagyunk, mert nem sikerült
megoldanunk egy szerepet.
emőke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése