Vasárnap

Szerintem szRéka soha nem alszik. Bármikor írok neki SMS-t, hajnali háromkor vagy hatkor, azonnal válaszol.

A fáradtságtól néha percekre elbambulok. Majd újból kiélesedik minden, és futok tovább. Annyi megírásra váró és vágatlan szövegünk van még: és itt az utolsó nap. (bRéka megnyugtatott, hogy a dráMA blogjára még egy hónappal később is töltöttek fel anyagokat. De én szeretném minél hamarabb lezárni.)

Különben ma tombol a káosz. Bennem. Elfelejtem, hogy Emőke éjszaka elvállalta a Scapint – éjszaka annyi mindent mond/anak az ember/nek, amire másnap nincs emlékezés –, és délben Tamásra akarom sózni, hogy írjon róla. (Szegény Tamást már reggel el akartam küldeni Fórumra, de nem értem el. Közben megjelent Árpi és vállára vette a feladatot – mindezt a helyszínen lévő szRékán keresztül szerveztük le telefonon.) Aztán háromnegyed négykor rádöbbenek, nincs senki a szebeniekre, úgyhogy ismét hívom Tamást, aki épp a város túlsó felében kávézik, és kérve kérem, mint anyját a gyermek, pattanjon azonnal taxiba.    

Na jó, túlzó ez a retorika: önmagától működik a csapat, csodás a kooperáció, mindenki pont azt csinálja, amiben a legjobb.

bRéka a technika (és még jópár dolog) angyala. Nélküle a blog nem úgy nézne ki, ahogy. Nem lenne blog.

Hogy lehet naplót írni, ha a gyakorlatban nem tagoljuk a napokat? (Tamás posztja a facebook-on: Hogy kíván jó éjszakát egy fesztivál-blogger? Jó reggelt!)

Kitaláltam azt, ami nem működik. Az volt az ötlet, hogy kiteszünk egy nagy papírt a falra és közösen írjuk meg az utolsó napi FESZT-LÍRÁT. Három mondatot sikerült összekaparni estig. Íme:

„Jót tett nekem az együttgondolkodás. Szocio-logiko-hiszteriko-szellemileg.” (szRéka)

„Mindenki nyerít. A mondanivalónk végét így zárjuk: na, mindegy. Áh, én ezt nem értem, na, mindegy.” (emőke)

„Én szívesen kiosztanám a legjobb állófogadás díját is! (Az alkohol ugyanis inspirálja az alkotást.)” (árpi)

A szebeniek elvettek egy órát az életemből. Bocs, másfelet, mert fél órát várakoztattak. Ma jó színházat nézni se volt idő, nemhogy rosszat… Amúgy, esküszöm, fát lehet hasogatni a tekintetemen. A Scapint már láttam, szünetben nem mentem vissza, próbáltam haladni a szövegekkel. Az előadás fesztív végét azonban a cigizdében (rekreációs dohányzás) csíptem el: egy öltönyös férfi azon dilemmázott – öt másodperce volt erre –, hogy a vörös bársonnyal leterített asztallal együtt tolja-e színpadra a hatalmas virágcsokrot. Győzött a józan ész, hurrá.

Egy óra alatt összerakjuk a szerkesztőségi díjlistát, és közben igen jól szórakozunk. Ám a sietség: kifelejtjük az udvarhelyiek Plazmáját, amin jól szórakoztam. Nem baj, ide bekerül. Legyen az övék: a legelőadásabb felolvasószínház díja. Biztos van még, ami kihullott a figyelmünkből… Ugye, apró fricskáink nem bántottak senkit túlságosan?

Éjjel kettőkor végre mi is eljutunk a Moszkvába. Végre megiszunk valami alkoholt. Egy asztalnál Fazakas Márta elmélyült beszélgetést folytat Szabó K.-val. Gondterhelt arcuk azt sugallja, fesztiválkiértékelő zajlik. Nem merek köszönni, komolynak tűnik a helyzet. Miközben szerkesztőségileg lazulunk – bRéka és Emőke egyre inkább alvó állapotban –, Sebestyén Abát többször látom jobbra-balra cikázni a folyosón. Vajon mit keres? Remélem nem a kijáratot.

Tamás elmélete: az ember akkor fanyalodik sörre, ha a pultos nyomást gyakorol rá, és nincs ideje eldönteni, mit rendeljen. Mélyen egyetértek. De nem hatódtam meg az „utolsó kör” fenyegetéstől, fröccsöt kértem. Különben milyen szokás kólával keverni a sört, Tamás, kártékonnyal a keserűt?   

Emőke: „Valami nem stimmel velem, folyik a kád oldalából a víz, miközben tusolok. De ha bRéka tusol, nem. Mi a probléma? Nem értem.”

Kiderítettem, miért kellett fesztivállakókként a night clubban reggeliznünk egyik reggel, de ezt a titkot sírba viszem.

Van egy halott, meg se született rovatunk, mert – bár van fantáziánk – nem tudunk rajzolni. A ZIP-SZÍNHÁZ (lett volna). Az volt a koncepció, hogy minden előadást három-négy képkockába, miniképregényként sűrítsünk össze. ZIP, RIP.

Árpi hol van? Mert nincs itt.

Bírom Emőke fanyar humorát. Majdnem úgy adja elő, mintha nem humor lenne, nekem is időbe tellett, míg felfogtam. Lassú víz. Iszapos partot mos.

Demeter Kata mondata, amit kivágtunk a vele készített interjúból, hogy aztán mindenhol máshol használjuk: „Vannak helyzetek és benyomások.”

bRékával még vasárnap is rendezgetjük a blogot. Amíg vonataink nem indulnak.

anikó

Szombat

Amikor túl sok volt a dráma menekülnék, otthagynám az egészet aztán valami mégsem engedi hogy megtegyem boszomeg: se veled se nélküled--

-- így élünk mi együtt, mint a borsó meg a héja vagy a gomb és a gomblyuk ez a második még jobb, mert a kettő egymás mellett illetve egymásban egyaránt --- hasonlat mit sem ér felötlik s eldobom

itt sohasincs annyi kávé, ami ki tudná mosni a csipát a szemekből --- mégis minden nap elmegyünk Moszkvába s nem csak beszélünk róla ---

--- aranylánc csüng a derekán --

--kritikus blogger színész alkotó --- nincs ebben semmi köszönet mégis--morál

napról napra előadásról előadásra --- nem panasz --- inkább passzió --- a kultúra túladagolásának folyamatos állapota – leszokni nem lehet---

---elvonókúra nincs!

Ez a mi életünk. C'est la notre vie (vagy valami hasonló).

(a bejegyzés nyomokban esterházypéter:estit tartalmazhat)

árpi

Péntek

Nem ígérem a logikus sorrendet, sem a napi programfüzet műsorairól való beszámolót. Szívesebben panaszolom el azt, hogy ma reggel bokáig ért a fagy, a cipőm a lábujjaimnál kitörött, most kesereghetek, mert a legkedvencebb, tizenöt lejes, ócskapiacos hosszú szárú, fűzős, barna bőrcipőm volt, fiksz akkora méret, hogy két vastag zokni belefért, tehát télen is hordhattam! De ennyi volt, karácsonyig már nem bírja ki. Hála neked, bokáig érő fagy, és 2 óra gyaloglás/nap. S hogy még izgalmasabb legyen ez a fagyos hajnal, én megint Kolozsvárról érkeztem stoppal, mivel tegnap kötelezően jelen kellett lennem az egyetemen. Be kell vallanom, kicsit nem bírtam a strapát, kidőltem és rém álmosan rémálmodtam, három macskám volt, és adogattam őket körbe-körbe a szobában holmi ismeretlen kövér embereknek. Hajnalban ébreszt a kolozsvári rádió, kávé, fürdő, pakolás, Váradra indulás, szeretőtől való útszéli búcsúzás.  

Amikor Nagyváradon, itt, nálatok, kiszálltam az autóból, zsebre vágtam a kezem, mert tényleg hideg volt, a nap még sehol. És a szívem megállt: megcsörrent benne a lakáskulcs. Ami nem az enyém, csak épp én zártam be vele az ajtót induláskor. Ez azt jelentette, hogy kizártam saját lakásából szegény társamat, aki félálomban, papucsban kikísért a megállóba.

Ettől picit felborult a rend és béke, de nem magam sajnálom, még őt sem annyira, hanem inkább azt, hogy nem kísértem figyelemmel a délelőtti előadásokat, amelyek fontos problémákat vitattak: színházak költségvetése, színházak helyzete és támogatási lehetőségeik. Érdekes volt a városi színházak bérlet-és jegyárainak összevetése, és még sok hasonló apróság, és hihetetlen különbség, amelyeken ámuldoztunk. Ami a következő előadáson elhangzottakat illeti, a jászberényi művészeti vezető társaság véleményét hallhattuk a színházi hálózati rendszerről a Kárpát-medencében. Erre a mondatra felkaptam a fejem: „ a színész a színház arca”.

És kortyoltam egy nagyot a kávémból, mert sietni kellett interjút készíteni, ami fesztiválkor kimondottan nehéz munka, mert mindenki nagyon fáradt, és szereti halogatni az ilyen piszkálódó alkalmakat. Az interjúkészítésben szerintem az a legvagányabb, amikor kimondod, hogy „köszönöm szépen az együttműködést” és megnyomod a Save gombot. Akkor van egy kis sikerélmény, egy kis önbizalom, egy kis értelme a sokperces készülődésnek.

Persze, ezzel a sokperces készülődéssel együtt jár az iszonyú feledékenység: íme a fenti példa, a kapkodás. Mindezek ellenére én még mindig (de most már csak a mai napig) azt hittem, hogy képes vagyok fejből megjegyezni a fesztiválprogramot is, hogy ne kelljen a zsebembe gyűrnöm a színes nyomtatványt. Naiv természetem miatt lefutottam plusz két kört és lemaradtam egy fél előadásról. De most már van füzetem, programfüzetem, karórám, egy fél előadásélményem, két interjúm. És egy szakadt félcipőm.

szréka

Csütörtök

Nincs fesztiválhangulatom. Biztos azért, mert itthon vagyok. Mindig neccesebb úgy fesztiválozni, hogy egy lépést sem tesz az ember, és a buli házhoz jön. Na, ez a helyzet. A buli házhoz jött. Nem csak nekem, mindenkinek, mondhatni nekünk, váradiaknak. Örülünk? Kihasználjuk? Hát-hát...

Megyünk. Én és a laptopom. Összenőttünk mi ketten. Cipelem magammal, úgy teszek, mint ha én irányítanám, pedig... A színházig egyszerű az út. Megálló, busz, megálló, Garasos-híd, fasor, körforgalom, színház. Aztán olyan furcsa lesz minden. Járkálunk az épületben, koptatjuk – urambocsáss – a szőnyeget, szédelgünk a kivilágítatlan előterekben, félünk, hogy leverünk egy stukkót, aranyozott, pucér angyalkát és közben keressük a zenetermet (ott dolgozunk, igen ott, mert a kritikus szava édes muzsika), aztán leülünk és írunk. Aztán felállunk, aztán eszünk, majd ismételten leülünk és előadást nézünk. Hol jót, hol rosszat, de legtöbbször középszerűt. Így élünk mi pár napig. És én közben figyelek.

Aranyozott, pucér angyalka

Például megfigyelem, hogy jó dolog ez az IFESZT. Mennék is, hogy megveregessem valaki vállát, de most éjszaka, mikor ezt írom, már senki sehol. Sebaj, itt vagyok én: „Jól van, Tamáska, jó dolog ez a fesztivál, csak így tovább, ügyesen, ügyesen!” Aztán arra figyelek, mit mond „Szabóká”, mikor azt kérdezem tőle, mennyire fontos ez az esemény. Egyetértek minden szavával. Aztán – már csak magamban – teszem hozzá, hogy pont jókor jött ez az IFESZT. Biztos, hogy ad majd egy új lendületet, új energiákat fog felszabadítani. Nagy szükség van erre. Látom – ki ne látná? – azt az utat, melyre ráléptek a váradiak, bocs, melyre ráléptünk mi váradiak. Mert ez legalább kétszemélyes játék: mi, a nézők és ők, a színészek.

De én soha nem nyugszom. Kapkodom a tekintetem, és tudjuk, hogy aki figyel, az lát is. Látom, hogy melyik színház mit rakott elénk. Néha-néha szeretném azt hinni, semmit nem jelent, ha egy társulat valami borzalmasat mutat meg magából. Vannak rossz napok, istenem, lapozzunk! Ma, csütörtökön, nem volt különösebben kegyes velünk Thália. De a jó és rossz előadások ellenére is azt kell mondani, elég kevesen vagyunk egy-egy este a nézőtéren. A Bánk bánra (Na kösz...) begyűlt a tömeg. Sőt! Majd leverték egymást azok, akik nem hagyták szabadon a hajtókájukat. Volt tolongás színpadon, előtérben, és főleg a csokiszökőkút körül, elmondták, hogy mennyire fontos a kultúra, mindenki mindenkit támogat és szeret, sőt, olyannyira, hogy ennek bizonyításául szét is barmolták a Bánk bán végét egy nem kívánt szónokkal. Aztán hazamentek, azóta se láttuk őket. Szerencse? Nem tudom. De tény. Napok óta keresem a színház homlokzatán a megfelelő helyet, ahova rikító, vörös festékkel kiírhatom: „Ámberek, most házhoz jött a színház! Ámberek, most jöjjenek színházba! Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom?” Azért vannak törzsutasok. Van olyan, aki bérletet váltott és ott nyomul minden este a ruhatár előtt. Úgy megölelném őket.

Szóval így élünk. Nézünk, írunk, gondolunk valamit, megint csak írunk, kitöröljük, mert butaság, majd újat írunk, s mivel addigra már olyan fáradtak vagyunk, hogy nem tűnik fel, az is butaság, így meghagyjuk és publikáljuk. Hogy olvassátok. Hát olvassátok!

tamás

Szerda

Szemezek egy ideje a Microsoft Office Word 2007 üres lapjával. Vajon lesz ebből az írásból valami? Muszáj hogy legyen.

Három próbababa a hátamnál, üres vizesüvegek, egy kiszáradt dinnye, kattogó billentyűzetek, lopott internet, gyomorkorgások, Anikó hunyorító szemei, álmos pillantások – megszokott szerkesztőségi kuvikolás.

A fejetlen próbabák

Én meg nevetek magamon. Olyan vagyok, mint egy abszurd tragikomédia, szívatom saját magam észrevétlenül. Kétségbeesek, utána jókat röhögök. Ha majd nagy leszek, megrendezem ezeket a helyzeteket egyfelvonásosokban. Röhögjön más is.

(például a tegnap elhagytam az mp4-lejátszóm. rohangáltam, eszeveszettül kerestem, vad nyomozásba fogtam: huszonötször kirámoltam a táskám, meginterjúvoltam a lehető legtöbb embert, aki láthatta. úgy éreztem, senki nem érti, milyen fontos kütyüm tűnt el. a nap végére lecsitultam, elfogadtattam magammal, hogy egy tárgyhoz nem szabad ennyire ragaszkodni. helyre is állt a lelki békém, benyúltam a táskámba egy tollért, és az első dolog, amit megfogtam, az mp4-lejátszóm volt)

(tíz perce gondolkodom egy tűrhető folytatáson)

(szerintem ez az éjszaka erre nem alkalmas)

Ma olyan nehezen indult a reggel, elaludtunk, nem volt időm zuhanyozni, ebből kifolyólag nem tudtam eldönteni, mibe öltözzek, délután még az is nehezünkre esett, hogy egymás után tegyük a lábainkat, azaz menjünk. (pedig ebéd után volt) Nem könnyű egy ilyen mp4-es menet után lábra állni és ép ésszel nekivágni az új napnak. Megijedtem magamtól, hogy hülye vagyok. Persze nem ilyen fekete-fehér az élet, az ember hülye, de nem feltétlenül kell bevallania magának.

A bukaresti Állami Zsidó Színház előadásán a hülye ember behatárolásán gondolkodtam. Mivel a színpadon látottakkal párhuzamos maradtam, le kellett foglalnom magam egy engem is érintő kérdéssel. Végül a filozofálás eredménytelen maradt. Amúgy meg mit törjem ezen a maradék eszem?

(megjegyezném: nem biztos, hogy rossz volt A címer, az is lehet, én vagyok a rossz befogadó)

Tótékra nem mentem be. Viszont a Moszkvába igen. Lemon Bucket Orkestra-koncert volt. Mit mondjak, ők megmutatták, milyen a tuti. Minden porcikámat bejárta a zenéjük. Nemhogy a lagzimra, a temetésemre is őket hívnám muzsikálni.

(milyen csendes a város. ha kinézek az ablakon, összefolynak előttem az épületek, a fények. nyugi van. mindannyian hülyék vagyunk)

emőke

Kedd

Valamiért az ember a laza nyári szünetben azt hiszi, hogy kétségbe kell esnie, vajon mi is lesz vele ősztől, mi lesz akkor, ha nem lesz más tennivaló, mint az egyetem, az olvasás, a nyelvészkedés, és nem marad, csak a teatralizálódás utáni vágy. Mi lesz, ha..., és már görcsöl is az agya, gyomra, lelke stb.  Szerencsére ez idén nem így történt, mert az utazásangyal belém költözött. Hálás vagyok a ruhásszekrénynek, hogy adott nekem annyi pólót és fehérneműt, ami kibír három hét folyton útonlevést. Mert ez történik velem három hete. Úton vagyok.

Sűrű és ködös volt a mai reggel, kicsit sötét is, amikor elindultam IDE, hozzátok.  Hét órakor megrajzoltam a LA ORADEA, STOP!-táblámat Kolozsváron, kiálltam mosolyogva integetni, a mosoly mindig hatásos, fél tízkor már brékával indultam kávézni, előadást hallgatni. A fesztivál harmadik napjára megérkeztem. Még most sem tudom eldönteni, hogy a sok tennivalóm ellenére mi vonzott ide. Talán a szabadulni vágyás az egyetemtől, talán az utazás élvezete, talán az, hogy még nem kóstoltam váradi fesztivált, talán az, hogy szeretek színházi előadásról gondolkodni, vagy egyszerűen hiányoztak azok az emberek, akik minden „ilyen” alkalommal összetalálkoznak, és szakmai beszélgetnek, vagy épp csak fecsegnek. Igen, ma reggel éreztem, hogy hiányoztak a régi arcok, mert minden fáradtságom ellenére, széles mosollyal és öleléssel tudtam szeretni őket. 

A nap a Játéktér című színházi lap bemutatásával kezdődött, végre „nekünk” is van ilyenünk, még akkor is, ha nem hetente, vagy havonta, hanem negyedévente jelenik meg. A szerkesztők szavaiból indulva, hinnünk kell abban, hogy a színházi szövegek (tanulmány, kritika, interjú, elemzés stb.) szerzőinek sora csak bővülni fog. Egy újabb lehetőség adódott a publikálni vágyók számára. Aztán következett egy hosszú szünet, az újabb érkezések és találkozások ideje. Még egy korty kávé, ásványvíz, kockacukor. Folytattam a hallgatózást, Demény Péter író vitaindítója következett: ő Székely Csaba drámaírói munkásságára is kitérő beszélgetést kezdeményezett arról, vajon miért nehéz Erdélyben/Romániában drámaírónak lenni.  Talán nem is baj, hogy aki akart, teret engedett magának egy kis panaszra, vajon miért fogadják be a színházak olyan nehezen az új szövegeket. Mert azért kellett az a kis panasz, hogy egy velős vita alakuljon ki arról, hogy a hatvanas évektől napjainkig milyen akadályokba ütköztek az írók, és miért? Ide azért kellett a vita, hogy megtudjam, talán a nyitottság kérdése nem is feltétlenül a színház problémája, hanem az egyéné, az enyém és a tiéd, a miénk, akik azt hisszük, nem vagyunk „elég jó teatrológusok” ahhoz, hogy a színház kegyeiben megférjünk. Mert sok időnek kell eltelnie, hogy az ember magát egy kis önbizalommal feltámassza.

Mire ezek a gondolatok felerősödtek bennem, az M Stúdió előadása már elkezdődött. Kafka Peréről volt szó, mármint annak mozgásszínházi feldolgozásáról.  Számomra az volt a fontos a cikázó mozdulatokban, a néha érthetetlen kitörésekben, hogy rájöjjek, tényleg izgalmas az álomban megjelenő összefüggéstelen részecskékből kihámozni egy érthető valóságot. Mintha ez az előadás a mindennapi ember skizofrén állapotára játszott volna rá, nem? 

Ebből a kis, lecsupaszított térből átültem az aranyozott-bársonyozott színház nézőterére. Megváltozott a hangulat, a vendégeknek jól esett, hogy kint nem hullott már a sűrű, talán havas eső, vagy érezték, hogy valami nagyon vicceset fognak látni. Nekem mindenesetre lekötötte a figyelmemet az a jelenség, ahogy a közönség nevet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Makrancos hölgyén. Nem is próbáltam levadászni, vajon mi nem tetszik nekem a jelenetekben, egyszerűen engedtem magam arra figyelni, ahogy a millió poén, eltúlzott jelenet kielégíti a néző szórakozási vágyát, és a nevetés mindenféle fajtájától jóllakatja a közönséget.

Hát ilyen ez az utazásangyal-lét. Tele esővel, színházzal, előadással, figyelemmel és megfigyeléssel, hallgatással, kacagással, nem-alvással, olvasással, kávéval, Moszkvával, és persze néha szervezetlenséggel. És még ki tudja, mivel.

szréka 

Hétfő

Haladok a színház fele, hallom, ahogy a színpadmunkások rólam beszélnek: Te, ez az a cigányleány? Ez hozzátok tartozik? A választ sajnos már nem kapom el, pedig iszonyúan kíváncsi lennék, hogy erre mit mond.

Érdekes ez a dolog, hogy hová is tartozunk mi, fesztblogírók. Mert az egyértelmű, hogy a társulatoknak megvan a helyük, van otthonuk, minimum hivatalosan. Az is tiszta, hogy a fesztiválokra meghívott társulatoknak mi a meghatározásuk. Ők a vendégek. De mi? Mi idejövünk egy hétre, igyekszünk bekapcsolódni, aztán el. A köretről, az év többi részéről fogalmunk sincs. Ez többnyire szerencsés dolog.

De a fesztivál ideje alatt jelen vagyunk, viszont se itt, se ott állapotban. Már nem vendégek, még nem szervezők. Ilyen köztes állapot. Köztes szerep. Aztán jön a többi fesztivál, egymásra halmozódnak, és hirtelen mintha megfordulna a kocka. Egy adott fesztivált az összes többi fényében kezdünk el nézni. Már nem csak egy hét van, nem csak egy fesztivál, épp most Váradon, hanem két hete Udvarhelyen, azelőtt Gyergyóban, Kisvárdán, Temesváron, Szentgyörgyön stb. A köztes szerepből állandó lakókká válunk.

Valószínűleg épp ezért érzékelhetjük, hogy milyen is egy fesztivál hullámzása, működése, hol vannak a csomó- vagy gócpontok. Például, hogy mennyire hiányzik sokszor, hogy a szervező színház kialakítson egy gyűjtőhelyet, fesztiválközpontot, ahol a lyukas idők alatt lézengeni lehet. Teret adjon a közös lézengésnek.

Peer Gynt-ök a színház körül.

A Queen’s fele látok a földön egy szeget. Az jut eszembe, mi is ilyenek vagyunk, mint egy szög, csak nem tudjuk, melyik az a fal, ahová be kéne szúrjuk magunkat.

Arra, hogy miért kell fesztivált szervezni, este ilyen kedves érvet hallok: azért, hogy lássunk új arcokat.

Jó hely ez a Moszkva, jó, hogy Márta odajön, és azt mondja: jó, hogy itt vagytok. 

bréka

Vasárnap

Azt szeretem a vonatozásban, hogy kimozdít, ha kimozdít a helyemről. Felülök rá, aztán a táj mantrája mindenfelé elsodor. Most a terekhez terelt. Hogy mennyire fontos tapasztalat számomra – több mint egy éve, hogy nagybani fesztivállátogató lettem – látni a közeget, a várost, amelyben a különböző színházak vannak, és nem pusztán fizikai építményként. Milyen gesztusokat, mondatokat engednek meg ezek a kontextusok. Sétálni London utcáin például, majd hazamenni, és másként olvasni Virginia Woolfot, abban a hitben (meggyőződésben), hogy jobban értem a mondatait, valamit jobban értek belőlük – ugyanez. Látni egy előadást, egy társulat munkáját a saját közegében, és azt hinni, jobban értek valamit – ugyanez.

Aztán persze elfog a kétség, vajon a jobban értés nem illúzió? Nem, nem az. Még ha ezzel a többlettudással nyilván nem írható le maga a művészi alkotás.

Van ennek a nagy fesztiválozásnak egy olyan hozadéka is, hogy térképet rajzol a fejemben. Ha arról olvasok, hogy ezt-és-azt az előadást bemutatták itt-és-ott, magam előtt látom a színházat, tudom, milyen a színpad, a nézőtér, milyen utat tesznek meg a színészek a büféig. Látom, ahogy felkönyökölnek a pultra.  Látom a színház előtti parkot, teret, amin valaki átsétál az előadásról hazafelé menet. Berendezem ebbe a virtuális élménymakettbe a színészekkel virtuálisan osztott örömöm.  

Na, ilyeneken gondolkodtam a vonaton Váradra jövet.

Márta mesélte Kisvárdán, milyen pöpecül felújították a váradi színházat, és tényleg. A klasszikus aranyozás, a puha piros bársony mindenütt. Fellner és Helmer szelleme kéz a kézben elsuhan, ahogy Márta végigkalauzol a rejtett és kevésbé rejtett folyosókon. Nincs mit tenni, máris jól érzem magam.

Aztán egy (nagyon) gyors ebéd a Queen’s-ben, Rékával és Emőkével, mert annyi dolgunk van még! Annyi dolgunk van, hogy megengedjük magunknak, hogy eltévedjünk a Queen’s felé menet.

Este a Bánk bánt nézem, újból. Megint a térnél lyukadok ki: mennyit szidjuk a kisvárdai művelődési ház termét, de én ott szerettem meg, ahogyan Bocsárdi gondolkodik a színházról. A lepusztultságnak van ereje, költészete, már ha jó előadással kerül kontrasztba. Ott az elidegenítő elemek (fejgép, a mikrofonhasználat, a vetítés, a cimbalmos emelvénye, a zenekar) acélosabban hatottak, mint itt, a páholyokkal körbeölelt teremben. Nem úgy gondolok a tér ilyen adottságaira, hogy jobbá/rosszabbá tesz egy előadást; bár ilyesmi előfordul, itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy eltérő előadást látok.

Most az apró gesztusokra figyelek, amiket Kisvárdán nem vettem észre, elsiklottam fölöttük, mert valami más vezette a figyelmem. Arra a finom mozdulatra, ahogy Biberach kézbe veszi Gertrudis ottfelejtett kávéscsészéjét, egy arisztokratikus utánzómozdulattal megkavarja, majd kiissza a kávét. Ahogy udvari keselyűként szüntelen köröz a maradékok felett. Vagy arra, hogy Bánk, de Gertrudis, és Petur is folyton kiszólnak a játékból. „Menj, ahova a történet visz”, mondja Bánk Melindának. „Legyen, aminek lennie kell”, mondja Gertrudis. A színházi előadás (a reprezentáció), illetve a hatalom gépezetként való elgondolása nem újdonság, az előadás ezt mégis autentikusan használja. Például összekapcsolja a kettőt. „Jöjjön Melinda”: Gertrudis autokrata rendezőként kéri színpadra a színésznőt, a néző pedig meglepődik, hiszen nem Melinda jön. Hanem Simon bán. Az egymással való leszámolási játéknak itt van egy kitett, színházi menete.

Aztán a dramaturgiára figyelek. Elterveztem, hogy a vonaton újraolvasom a drámát, nekifogtam, iszonyú akadály, nem lett belőle semmi. De megmaradt Bánk egy szófordulata: a csontomon is elvinném. Ilyen ez a dramaturgia, a csontján viszi el az előadást. Látni engedi a vázat, a csontok közti illesztést.

Itt befejezem az elmélkedést, egyrészt mert késő van, másrészt Emőke és Tamás írnak az előadásról, nem akarom elvenni a kenyerük. Ja, még csak annyi, hogy térden állva könyörgöm: többé ne zárulhasson díszbeszéddel egy előadás sem ezen a földön. Legyen előtte, az oké, az benne van egy szokásrendben, de az előadásélmény intimitását ne bombázzák szét.

anikó