Több(ségi) szem...

Milyen szemmel nézi a román kritikusi szakma a hazai magyar, német, illetve zsidó színjátszást? Másképp: nézi-e, vagy látja is mindazt, amit az úgynevezett kisebbségi színházak a nézők elé tárnak? Egyáltalán, mit jelent a kisebbségi színház fogalma?

A vasárnapi, utolsó I-fórum alkalmával erre próbált meg válaszokat keresni Alice Georgescu, a hazai színikritika egyik szaktekintélye. Előadásában szó esett a rendszerváltás előtti kultúrpolitikáról, amely kötelezte a szakmát arra, hogy írjon a nemzeti kisebbségek színházi törekvéseiről. Valamint arról a felfogásról, amely Harag György és Tompa Gábor európai mércével mérhető darabjain kívül nemigen ismert egyebet – mindamellett, hogy az erdélyi magyar színjátszás olyan privilegizált helyzetben van, hogy egy hármas út metszéspontján helyezheti el magát: viszonyítási pontként jelen vannak a hasonló helyzetű színházak, a román, valamint az anyaországi magyar színjátszás.

Alice Georgescu

Szó esett a nyelvi korlátokról – ezek, mint kiderült csupán kényelmességből lehetnek elutasító érvei egy idegen nyelvű darab megtekintésének –, valamint arról is, hogy igazi kisebbségi színháznak azok tekinthetők, amelyek teljesen elzárkózva élnek a szakma többi részétől (lásd: galaci színház), amelyek nem kommunikálnak a kritikusokkal, a hasonló intézményekkel, de a szélesebb (országos) közönséggel sem.

árpi 

Nézőközeli és kortárs

A vasárnap reggeli kerekasztal beszélgetés témája a romániai német színház lehetőségei hagyomány és korszerűség között. A témafelvezetőt Lucian Vărşăndan, a Temesvári Állami Német Színház igazgatója tartotta. Jelen voltak a tegnap esti Geschalechter című interaktív, zavarba ejtően, sőt, felháborítóan nézőközeli előadás színészei is. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, hogy interaktív és nézőközeli, jobban mondva „nézőközötti“, mert az egyedüli olyan előadás volt ezen a fesztiválon, amely arra volt kíváncsi, hogy vajon hogyan érti az előadást a néző, és hogyan reagál arra, ha megszólítják, kíváncsiak a véleményére. Azzal az örömmel jöttem a mai kerekasztal beszélgetésre, hogy meghallom végre a színész véleményét is arról, milyen lehet román, illetve magyar anyanyelvű alkotóként a német identitást képviselő színházban dolgozni, német nyelven kidolgozni egy komplex szerepet, megérteni a színházi nyelvet: érzéseket, kapcsolatokat, hangulatokat. Mert azt hiszem, a korszerűség szó, ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, a jelenlegi társulat életéről, közönséghez való viszonyulásáról (is) szól.

De nem gondolkodunk.

Lucian Vărşăndan

Lucian Vărşăndan egy átfogó bemutatót készített a temesvári német színház történetéről, arról, hogy milyen konfliktusokon ment keresztül a színház ötvenes évekbeli megalakulásától napjainkig.  Mint minden más romániai színházat, kezdetben a kulturális és etnikai identitás megőrzésének tüze hajtotta, ezért klasszikus német drámákat vittek színre hagyományos módon. Rendszerváltás után a színház felszámolásának problémájával küszködtek, a közönség megcsappant, ehhez hozzájárult a német többség emigrációja a Bánság vidékéről. Ennek a borzasztó ténynek a tudatában kezdett el a német színház megnyílni a román közönség felé. Stratégiákat építettek ki, hogy bevonzhassák őket. Mégis, csak 2004-ben, a negatív sajtóvisszhang miatt történt az igazi újítás: elkezdtek a műsorfüzetek és előadások két nyelven megjelenni, hiszen ma már a német nyelv ugyanolyan nemzetközi nyelv, mint az angol. A kétezres évektől kezdődően tehát dialógus alakult ki a kortárs román, magyar, német nyelvű alkotók között. A német színházban egymást felváltva rendez Victor Ioan Frunză, Radu Afrim, Cristian Popescu, Alexander Hausvater, Bocsárdi László stb. 

Ennyit a jelenről. Kik rendeznek, mit terveznek ma a német színházakban, aztán hirtelen csikorgó kanyart vett a beszélgetés és ismét totyogtunk: „a színház nem az etnikumok közti harc színhelye, hanem művészet az etnikumok fölött”. És következtek a múlt századok példái, a színháztörténetről való diskurzus, a régmúlt idők jelentős előadóinak (melyik évben melyik rendező melyik színház élén szerepelt, és milyen hagyományt teremtett stb.) idézgetése, laudációja.

Én valahogy nem így képzelem el a hagyomány és korszerűség közötti párbeszédet.  Főleg nem üres teremben, egy-két visszahúzódó érdeklődővel.  De most örülök ennek az üres teremnek, mert nem adott lehetőséget a klisék még fokozottabb fokozásához. Szóval, totyogtunk. És szemeztem a sarokban meghúzódó alkotókkal, akik szájuk szélét harapdálva talán arra vártak, hogy valaki megszólítsa őket, vajon, hogyan gondolkodnak erről a korszerűségről, hogyan gondolják tovább létüket, mint német kisebbséget képviselő társulat.

szréka 

Függetlenek és egymásrautaltak

Theodor Cristian Popescu rendező tartott felvezetőt ma reggel Függetlenség és egymásrautaltság a színházi rendszerben címmel. A beszélgetés első felében sor került a rendező Surplus de oameni au surplus de idei című történeti jellegű könyvének bemutatására is, amelyet Radu Macrinici drámaíró méltatott. Ezután Popescu vette át a szót, és saját rendezői munkásságáról beszélt 1997-től kezdődően napjainkig. 1997-ben megalapítja a Compania 777-et Bukarestben, melyre a város színházai (pl. Odeon, Nottara, Bulandra) felfigyeltek és koprodukciókat hoztak létre. Montanaban és Montreálban tanult a kétezres évek elején, majd saját nevét viselő társulatot alapít. Könyve valójában doktori dolgozatát foglalja magába, amelyben elsőként rendszerezi 1989 utáni romániai színházi törekvéseket történeti, szociális és politikai szempontból. Fontos hogy ebben a műben, a kommunizmus utáni független színházi törekvéseket és mozgalmakat a színházelmélet felől közelíti meg: mit jelent kilépni „az épületből”, a város megszokott tereiből és más helyzetekben megtalálni a szerepet? Eugenio Barba nyomdokait követve a rendező szerint a színház újjászüléséhez bátorság, áldozathozatal, érzékenység, humor szükséges.

Theodor Cristian Popescu

Könyvében a rendező teljes mértékben a kortárs szerzők műveire koncentrál, mert ők képesek újfajta teatralitást teremteni a hagyományos színházi nyelvhez képest. Gondol itt Mihai Măniuţiura, Alexandru Dabijara és a többi jelentős román rendezőre, színházi gondolkodóra. Mert a színház élő organizmus, mondja, viszont még mindig beteg. Ezt a betegséget kell a kortárs színházi mozgalomnak felfednie, „vérrel és energiával” helyrehoznia. Meglepődtem a rendező optimizmusán, a könyvéből felolvasott utópisztikus gondolatokon.

Bertóti Johanna, Imecs Levente

Ezt a felszólalást egészítette ki a kolozsvári Váróterem projekt színésze, Imecs Levente és a társulat dramaturgja, Bertóti Johanna azzal, hogy lehet reménykedni a független társulatok életre keltésében, vagy a meglévők életben tartásában. Hiszen az ő csapatuk három éve működik, első évben zéró jövedelemmel, második évben kevés nyereséggel, idén pedig már nem panaszkodnak. A Mit csináltál három évig? című előadásukat folyamatosan telt házzal játsszák. Megfogalmazódott a kérdés Popescuban, hogy vajon mi fog történni egy olyan független társulattal, amelynek rendszeres sikere akár az intézményesülés lehetőségét is megteremti. Mert van már erre példánk, a Figura Stúdiószínház. Viszont van egy másik véglete ennek a független életnek: mi történik akkor, ha egy előadás országra szóló sikert hoz? Megmarad a társulat ugyanannál a formanyelvnél és stílusban stagnálni kezd, vagy új színházi nyelv után kutat?

A Várótermesek erre csak annyit válaszoltak, hogy ők abban az alkotóművészetben hisznek, melyet önmagukból tudnak kiépíteni, személyes tapasztalataik alapján, úgy, hogy a néző is felismerje önmagát bennük. Éppen ezért néha a célközönség is leszűkül: jelen előadásuk esetében egyetemistákra, fiatalokra. Tehát nem azt a fajta érzékenységet képviselik, amelyet például Gianina Cărbunariunál megismertünk.

Egy hallgató részéről feltevődött az a kérdés, vajon fenn tudnak-e maradni ezek a független társulatok úgy, hogy nem az ezeréves színházi és drámairodalmi hagyományra tekintenek vissza, hanem ők maguk, fiatal dramaturgok segítségével produkálnak önmagukban is jelentős szövegeket? Ez talán attól függ, válaszolta Popescu, mennyire kritikusak a magyar függetlenek önmagukkal szemben.

szréka

Igazgatók és színházaik

Adott egy olyan helyzet, ami Európában egyedülálló: magyar, román, német, zsidó színházak élnek egymás mellett. Az eddigi I-FÓRUM-os beszélgetésekből, interjúkból kiderült, hogy ezek között a színházi intézmények között minimális a párbeszéd. A társulatok és színházigazgatók csupán fesztiválokon találkoznak, de sajnos akad jó néhány olyan társulat, amelyet fesztiválokra sem hívnak meg. A Thália a piacon című beszélgetés arra a kérdésre keresett válaszokat, hogy az állami pénzből fenntartott kisebbségi színházi struktúra mire fordít nagyobb figyelmet: az identitás megőrzésére, új értékek létrehozására, szórakoztatásra, esetleg profitszerzésre? Lehet-e egységes kisebbségi modellről beszélni ezeket illetően?

A felvezetőt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója tartotta. Továbbá a felszólaló igazgatók sorát bővítette Lucian Vărşăndan (temesvári Állami Német Színház); Parászka Miklós (Csíki Játékszín); Nagy Pál (székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház); Czegő Csongor (Figura Stúdió Színház); Balázs Attila (Csiky Gergely Állami Magyar Színház); Bessenyei István (Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat), valamint Czvikker Katalin és Szabó K. István, a nagyváradi színház vezetői.

Gáspárik Attila a vásárhelyi színház jelenlegi stratégiájának ismertetésével indított: elkezdődött az együttműködés a román és magyar tagozat között, például ebben az évadban a magyarok játszanak egy román szerzőtől, és fordítva. Továbbá mindkét fél feliratozza az előadásait.

Gáspárik Attila

Gáspárik ahhoz a kérdéshez várt hozzászólásokat a színházigazgatóktól, hogy ez az intézmények közti kommunikációhiány véletlenül alakult ki, vagy mindannyian felelősek azért, hogy így alakult. A teremben sokáig csend maradt. Mindenki várta, hátha a másik szólal meg. Gáspárik nyugodtan meghegyezte a ceruzáját, finom mozdulattal az asztalra helyezte a hegyezőt, és ebben a pillanatban Lucian Vărşăndan úgy érezte, hogy neki kell megszólalnia. Szerinte nem egy fentről kitalált modell szerint működnek a színházak és az intézményi stratégiák: ezt a közösségeknek saját maguknak kell kiügyeskedni. Például a temesvári német színház elvesztette közönségének 90%-át az elmúlt években, tehát már nem igazán beszélhetnek identitásápolásról. Működniük kell mégis, és ennek a működésnek a hogyanját kell kitalálniuk.  

Parászka Miklós, Nagy Pál

Bessenyei István a néző komfortérzetének kérdéséről beszélt: szerinte állandóan szem előtt kell tartani azt, hogyan tartsák meg közönségüket, hogyan feleljenek meg a nézői igényeknek. Nagy Pál szerint az udvarhelyi színház egyik alapvető problémája a helyi gondok sokasága mellett, hogy miként lehet megfelelni egy országos színvonalnak, amikor a városvezetőség sem tudja, mit vár el a színháztól. Parászka Miklós derűlátó, szerinte még autonóm intézmény a színház, és a legfontosabb cél ennek megtartása kell legyen. Czvikker Katalin ismertette a nagyváradi színház tavaly februárban kidolgozott stratégiáját és annak működését. Gáspárik mindegyik igazgatótól végigkérdezte, milyen jegyárakkal működnek, összehasonlították a költségvetéseket, beszéltek a szakmai jegy kérdéséről.

A végkövetkeztetésük azt volt, hogy nem lehet egy egységes romániai modellről beszélni, mindegyik közösségnek más az elvárása és másak a lehetőségei. Ehhez képest kell a színháznak kialakítania egy működőképes stratégiát.

Ja, és Gáspárik azért hegyezte meg a ceruzáját, mert lejegyezte a többi intézmény költségvetési információit.

emőke

„A színház ma egy nagyon tökös dolog”

Szász Zsolt, Várszegi Tibor, Benkő Péter Pál, Dobrai Dezső 

A Kárpát-medencei befogadói színházi hálózat elgondolásáról és tervéről szóló délelőtti beszélgetést Várszegi Tibor, a jászberényi Malom Színház alapítója vezette fel. Ez az elképzelés egy olyan határokon átívelő hálózat, szervezet, szakmai platform létrehozására vonatkozik, amely élő organizmusként működtetné a produkciós, alkotói és oktatási programok, valamint módszerek cseréjét. Ennek a hálózatnak a központja Jászberényben lenne. Dobrai Dezső ezt azzal egészítette ki, hogy a programbizottság egyelőre öt (egy budapesti, egy vidéki és három határon túli) felületre bontotta a hálózatot. Szász Zsolt, a debreceni Csokonai Színház irodalmi munkatársa arról beszélt, hogy ez a terv hasonló szellemiséget képvisel, mint Vidnyánszky Attilának a budapesti Nemzeti Színház kiírására beadott pályázata. Ezen a ponton a beszélgetés hullámai elkezdték lassan kisodorni az előző beszélgetésre (Thália a színpadon) begyűlt viszonylag nagyszámú hallgatóságot. Az alakulófélben levő színházi hálózatról szóló beszélgetésből pár idézet: 

 „Remélem, hogy ti lesztek a mi legnagyobb lobbistáink.” (Szász Zsolt)

„Tényleg rendkívül fontos, hogy mellénk álljatok.” (Szász Zsolt)

„Szó sincsen piros-fekete-zöldről. Ez egy horizontális, nem egy vertikális rendszer.” (Dobrai Dezső)

„Ha van bármilyen ideológiai ebben, az a minőségi ideológia.” (Benkő Péter Pál, a celldömölki Soltis Lajos Színház elnökségi tagja)

„Nagyon egyenlőtlen most az ellátottság [támogatás ill. színházi programok tekintetében] Budapest-vidék viszonylatban.” (Benkő Péter Pál)

 „Nem kormányfüggő, hanem európai függő.” (Szász Zsolt)

„Magyarországon az oktatási intézmények túltermelésének az a következménye, hogy a színészek beállnak ebbe az alternatív vonalba és politikailag támadnak.” (Szász Zsolt)

„Mikor elkezdődött a román betelepítés, mi elkezdtünk félni.” (Dobrai Dezső)

„Miért is ne csináljunk ebből nagy kört?” (Dobrai Dezső)

„Ezek [a vidéki és határon túli színházak közötti kapcsolatok] a legtermészetesebb kapcsolatok. Ugyanolyan szimbólumokat látunk itt is, látjuk az épületekre a kitett [emlék] táblákat, ez egy összetartozó vidék, olyan mintha hazajönnénk. Az idő már elintézte ezt a kapcsolatot.” (Kulcsár Edit, a Csokonai Színház művészeti főtitkára)

„Voltak viták, hogy mekkorát akarunk nyitni. Akkor nem tudtuk, hol a határ, hogy kit zárunk ki. Ezért úgy döntöttünk, hogy kapják meg a határon túliak is ezt a lehetőséget.” (Benkő Péter Pál)

„A kérdésem az lenne, hogy hogy van ez [a hálózati elképzelés] biztonságban? Mi a garancia? Ez sem tűnik politikailag függetlennek.” (Gergely Zsuzsa, a Kolozsvári Rádió munkatársa)

„Pár év múlva olyan erőt fog képviselni, hogy nincs az a politika, [azaz] hogy bármelyik párttal partnerként beszélhet.” (Dobrai Dezső)

„Miért nem lehet megcsinálni ezt Magyarországon belül? Miért van szükség a határon túliakra? Nem elég nagy az ernyő?” (Gergely Zsuzsa)

„Az emberiség egyik kulcsa a civil mozgalom, mert globálisan kell működni. Ha ilyen szinten megerősödik, akkor hanyagolhatóvá válik minden színű politikum.” (Dobrai Dezső)

bréka

Pistikám, szavaljál!

Életmeséket megosztani és hallgatni egyaránt hálás feladat, főleg akkor, ha olyan élménydús pálya áll mögöttünk, mint Bicskei István “Bütyök”  esetében. Őt Zsehránszky István kérdezte – illetve kérdezte volna, hisz az elismert színházcsinálóból csak úgy dőlt a mondanivaló.

Mint kiderült (s mint az általában lenni szokott) a vajdasági Oromhegyesen született színművész számára már nagyon hamar világossá vált: a színpad az, ahol igazán jól érzi magát. Gyermekkorától a társaság középpontja; amikor családi nyomásra („Pistikám, szavaljál!”) szerepel, nagyapja megjegyzi: “Ebből még komédiás lesz.”

1971-ben debütál (saját bevallása szerint nagyon kedveli ezt a szót) a szabadkai Gyermekszínházban, az újvidéki rádió által meghirdetett Aranymikrofon tehetségkutató utáni katonai szolgálatot követően pedig egyenes út vezet a színművészeti főiskolához. A sikertelen pesti felvételi után kerül Marosvásárhelyre, ahol jugó buliszervíz, valamint Lohinszky Lóránd abszolút évfolyamának végzőse lesz.

A világot látott fiatalember ezután egy ideig visszakerül Szabadkára (itt egy jó ideig az ügyeletes színpadi plébános szerepeit osztják rá), hogy később Újvidéken, Budapesten, Nizsben mutassa meg tehetségét. Világpolgárrá lesz; bolyongásaiban mindig mellé áll a szerencse: a kilencvenes évek délszláv háborúi elől egy focimeccs ürügyén tud kiszökni az országból, Belgrádban pedig amerikai akcentussal kér munkavízumot, hogy Nagy József meghívásának eleget téve a párizsi JEL-színház meghatározó táncművészévé váljon (“Édes jó anyám, negyvenkét évesen táncművész lettem!”).

Bicskei István, Zsehránszky István

A színházművészeti lexikon szerint jellemformáló erejű drámai színész, szerepei között találjuk Tuzenbachot, Trofimovot, Woyczeket – mégis legjelentősebbnek talán azt a „Harag Gyuri bácsi féle Ványa bácsit” tartja, melynek igen fiatalon lehetett címszereplője.

Fény derült arra is, hogy a gyergyószentmiklósiak előadását nem csupán mozgásszínházi tapasztalataira, hanem világ- és életszeretetére is építette, hiszen elmondása szerint szükségszerűen látnunk kell valamiféle “reményszínházat” is, amely rámutathat a körülöttünk lévő apró szépségekre – olyanokra, amelyet ő maga is megannyiszor tapasztalt az eltelt 63 év alatt…

árpi

Színháztörténet-óra

Az eddigi I-FÓRUM-os beszélgetésekhez képest a ma délelőttit egy kedves kis színháztörténet-óraként tudnám meghatározni. Az előadást Liontescu Mya, a bukaresti Állami Zsidó Színház irodalmi titkára tartotta, és a zsidó színház történetét foglalta össze dióhéjban.

Liontescu Mya

Olyan volt a hangulat, mint mikor a nagymama beül az unokák közé, mesélni kezd, és nem bírja abbahagyni. A mi kedves mesélőnket az állította le, hogy indulnia kellett a vonathoz. Már az első 15 perc után kialakult egyfajta bensőséges hangulat ezen a beszélgetésen, egyrészt mert kevesen voltunk, másrészt olyan melegszívűen mesélt; néha majdnem az orrunkra koppintott, ha nem tudtunk egy kérdésére válaszolni. Ugyanis néha bekérdezett a román irodalommal kapcsolatosan. Szabó K. Istvánon kívül más nem nagyon tudott válaszolni, és gyanítom, az elhangzott ismertető sem volt ismerős sokunknak. Valamiért elhaladunk a mellettünk élő kultúra mellett, nincs egy alaptudásunk róla.

A román zsidó színház 130 éves múltra tekint vissza, 1876-tól beszélhetünk hivatalos zsidó színjátszásról, ami Iaşi-ban indult útjának. Az itt dolgozó színészek játékáról Mihai Eminescu is elismerőleg nyilatkozott: „foarte bun”. A második világháború ránehezedett a színházra is: Romániában betiltották a jiddis nyelvet, így színházukban csak románul lehetett játszani. Ezután a nehéz időszak után a színház áttelepedett Bukarestbe, ahol napjainkig működik. Liontescu Mya elmondása szerint nyitott színházról beszélhetünk, Bukarestben fellendült az élete: gazdag repertoárt, jó színészeket mondhatott magáénak. Még a nemzeti színház színészei is vendégszerepeltek, természetesen jiddis nyelven. Brecht, Molière, Lessing, Ibsen darabjait játszották sikerrel.

Szabó K. István és Liontescu Mya

A zsidó színházi világ a múlt század elején élte virágkorát Bukarestben. Sajnos arról nem kaptunk egy átfogó képet, hogy jelenleg milyen koncepció szerint működnek, milyen elgondolás alapján készítik el az évadtervüket.

Mindenesetre ízelítőnek elegendő volt. Talán egyfajta felhívás arra, hogy érdeklődjünk utána.

emőke

Kölcsönrendezők

Dolgoztam Magyarországon is, ott senki nem kérdezett az interkulturalizmusról. Ez csak itt, csak nekünk fontos kérdés – mondja Sorin Militaru a Simon Judit vezette Kölcsönhatások beszélgetésen.

Román rendezők magyar színpadon, magyar rendezők román színpadon, ez a tematika. Nem is különbözünk annyira, hangzik el később. Persze lassan kiderül, ez nem egészen így van. Hiszen vannak a sprinterek és vannak a hosszútávfutók. Sorin Militaru más metaforákat is kínál a különbségre. Szerinte a román színészek a versenylovakhoz hasonlóak, nagy teljesítménnyel. A magyar színészek teherbíróak, keményen dolgoznak, ők az igavonók.

Köllő Kata, Sorin Militaru

A vásárhelyi Makrancos hölgy rendezője úgy véli, hogy nincsenek határok a színházban, nem fontosak a nyelvi különbségek. Sőt, jobb is, mert nem a nyelvre fókuszál a figyelem, hanem a szavak mögötti gesztusokra. Román színészekkel nem sikerült volna ilyen Makrancos előadást létrehozni,  az esetleg egy „komédia paródiája” lett volna, mondja. Ezt pedig pontosan a színházi tradíciók közti különbségek miatt látja így. A román színészek nem úgy dolgoznak, ahogy a magyarok. A magyar társulatok esetében az ismeretlen nyelv miatt több figyelemre volt szükség, mondja Militaru. Sokkal figyelmesebbé tett – foglalta össze azt a tapasztalatot, amit román rendezőként kapott a magyar színpadon.

Szabó K. István, Simon Judit

Szabó K. István a munkamódszerben látja a különbséget, szerinte más energiákból építkezik a két kultúra. Az ő tapasztalata, hogy a magyarok didaktikusan követik az utasításokat, a románok ráérzésből, lazábban dolgoznak. Ő ebben látja egyik okát annak, hogy a román színházi kultúra gyorsabban változik, könnyebben adaptálódik a kelet-európai valóság változásaihoz. „A románok megtanulták, hogy van egy metódusom. Nálam nem lehet késni” – jelenti ki Szabó K. István, aztán az is kiderül, hogy amellett, hogy a román színészek pontosságot tanulnak a magyar rendezőktől, fordítva is történik valami. „Én tőlük azt tanultam, hogy ha nincs kedved próbálni, akkor inkább ne próbálj”.

Sorin Militaru végkövetkeztetése: a románokon a rend látszik meg hatásként, a magyarokon pedig a rendetlenség. Mindez pozitív értelemben.

bréka

Jeruzsálemi siratófal

Egyszer csak elérünk ahhoz a ponthoz életünkben, hogy érettségi után választanunk kell egy egyetemi vagy főiskolai szakot. És igen, néhányan arra vetemednek, hogy színművészetire iratkoznak. A ma délelőtti I-FÓRUM-os beszélgetésből kiderült, hogy egyre kevesebben, és az is, hogy milyen hibák gyökereznek az oktatási „rendszerben”. Többek között ezek miértjeire próbált válaszokat keresni Bodó A. Ottó, a kolozsvári BBTE Színház és Televízió Kar Magyar Színházi Intézetének igazgatója. Miközben válaszokat keresett, részletes tudósítást is adott a kisebbségi színházi képzés jelenéről. Azzal indította a beszélgetést, hogy morcos lett a programfüzetben megfogalmazott címtől: Színészek kispadon. Mert ez egy rossz irányba vett általánosítást jelöl. Később, a diskurzus vége fele kiderült, nem is olyan rossz hely ez a kispad.

Joggal okolhatjuk a tanügyi rendszert, az érettségit, a bolognai rendszer itthon rosszul alkalmazott stratégiáját, a mesterek hiányát az egyetemekről, a színházakat (amiért kész színészeket akarnak és elutasítják a kezdőket). Joggal firtathatjuk a politikum felelősségét mindezeket illetően (akár úgy is, amilyen módon beleszól a színházcsinálásba). De ettől még nem jutunk egyről a kettőre. Teatrológia szakos hallgatóként, színész szakos hallgatóként vajon megnyugtató-e hallani: az sem gáz, ha tévébemondóként keresed majd a kenyered.

Bodó A. Ottó

Bodó részéről korrekt volt felvállalni és beismerni a színészképzésben oktatók hibáit. De ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan indultunk: a tanárok keze is meg van kötve. Minél jobban belemásztunk a „rendszer” problémáiba, annál inkább szétesett az egész.  

Napokig lehetne osztani ezt a témát. Sőt, évek óta étlapon van. Mi, diákok, nem tehetünk egyebet, mint hogy elfogadjuk az adott oktatási intézmény ajánlatait, és majd a lehetőségekhez képest alakítjuk életünket. A lehetőségeket pedig mindenki saját magának szabja ki.   

Külön örültem Kötő József felszólalásának, ő nevezte jeruzsálemi siratófalnak a felvezető beszédet, és ő hívta fel a figyelmet arra, meg kell nézni, melyek azok a téglák, amelyeket az oktatásban részt vevők raktak bele. Ugyanis amikor lehetőség lett volna egy használható tanterv kidolgozására, nem tették meg.

Pillanatnyilag gúzsba kötve táncolunk, de táncolnunk kell.

emőke

Valami gyanús

Ha valamiről érdemi vita folyik, ha valamiről majd két órán keresztül lehet beszélni, akkor az a valami komoly és fontos dolog. Ilyen téma került terítékre az I-FÓRUM második napján, mikor Székely Csaba és Demény Péter a kortárs erdélyi magyar drámáról beszélgetett. Illetve nem csak ők, hanem a közönség nagy része is, közöttük színházigazgatók és szakemberek, akik szintén megosztották gondolataikat a megjelentekkel.

Székely Csaba és Demény Péter

Kortárs erdélyi magyar drámák márpedig nincsenek. Könyves Kálmán óta pedig tudjuk, e kijelentésnek súlya van. Rendben, nincsenek, elfogadjuk, ehhez képest beszéltünk róluk, nem is keveset. És ez gyanús. Akkor úgy nincsenek kortárs erdélyi drámák, hogy vannak, vagy úgy vannak, hogy nincsenek, vagy csak jó lenne, ha lennének, vagy ezt csak a drámaírók képzelik így, vagy csak az igazgatók gondolják ezt? Bonyolult a kérdés, de abban mindenki egyetértett: ahhoz, hogy kialakulhasson a minőségi (és nem utolsósorban játszható) erdélyi drámairodalom a szerzőket a színpad közelébe kell engedni, hogy gyakorlatban is leteszteljék azt, ami az íróasztalon jól (vagy rosszul) működik. Elhangzott az is, hogy a drámaírók sem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy megjelenjenek a nem túl nagy, de annál kisebb erdélyi színházi palettán: nem pályáznak és nem kopogtatnak a direktorok, dramaturgok ajtaján. Szükség lenne továbbá olyan műhelyekre is, ahol a fiatal alkotók (drámaírók, dramaturgok, színészek és rendezők) szövegekkel kísérletezhetnek, ahol lehetőség nyílna a bemutatkozásra.

Látható, hogy egy összetett problémával megáldott, bonyolult területet érintettek meghívottak és résztvevők, de egy biztos: ha ennyien gondolkodnak kortárs erdélyi drámairodalomról, ha ennyien várnak rá és néhányan még tesznek is érte, akkor már láthatjuk a fényt, az alagút végén, vagy ha úgy tetszik, a virágot a bánya mélyén.

tamás

Nem a tutit akarják megmondani

Az idei sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválon, a színházbüfé egyik huzatos sarkában született egy kiváló ötlet: létesíteni egy olyan felületet, ahol bárki beszélhet a romániai magyar színházi életről. Nem csak megálmodták, létre is hozták ezt a színházi lapot, Játéktér elnevezéssel, ennek rövid bemutatójára került sor az I-FÓRUM második napján.

Cári Tibor, Sânziana Tarţa 

Sanzonhangulattal indult a beszélgetés, úgy érzem, kellett is ez a könnyed bevezető reggel tíz órakor. Sebestyén Rita, a lap főszerkesztője rövid bevezetőjében nem győzte hangsúlyozni, mennyire kellemetlen, hogy a szerkesztőség tagjai a színpadon, az érdeklődők meg lent, a nézőtéren ülnek. Lapjukban épp ezt a szétválasztottságot szeretnék áthidalni azzal, hogy lehetőséget biztosítanak mindenkinek a megszólalásra, mert nem ők mint színházi szakemberek akarják megmondani a tutit. A lap alapkoncepciója, hogy reflexiós felületet, írott közeget biztosítson a romániai magyar színjátszás egyre izgalmasabb színházi nyelvének. A szerkesztőség tagjai szerre elmondták, hogy a szárnyaik alá tartozó rovat mit szeretne majd magába foglalni.

Demény Péter, Ungvári Z. Ildikó, Kötő József, Sebestyén Rita, Karácsonyi Zsolt

Kötő József (színháztörténeti rovat) szerint meg kell örökíteni azt, ami érték, és teret kell teremteni az új színháztörténeti nemzedéknek, fel kell tárni a kortárs jelenségeket. Demény Péter (színikritikák, recenziók rovat) így indított: az ember álmodik valamiről, aztán megkapja. Megálmodták ezt a lapot és meg is csinálták, nekivágtak az ismeretlennek, mint Kolumbusz. Arra figyelmeztetett, hogy hagyják meglepni magukat a nézők, amikor beülnek egy előadásra. Ungvári Zrínyi Ildikó (előadás-elemzés, tanulmányok rovat) meglátása az, hogy a színházi fesztiválokon elhangzó sokféle beszélgetésnek is jó fóruma lehet ez a lap, ugyanakkor megtudhatjuk, ki hogyan közelít a színházhoz manapság. Ennek a rovatnak az újszerűsége abban rejlik, hogy olyan témákat dolgoz fel, amelyek eddig háttérbe szorultak, például egy rendező munkáit veszik górcső alá, egy színház évadának termékét vizsgálják. Karácsonyi Zsolt (interjú rovat) szerint a lap megpróbál egyensúlyozni: vannak nagyon személyes anyagok, más szövegek ennek teljesen ellentétei.

A főszerkesztő hozzátette, az a slusszpoénjuk, hogy internetes felülete is van a lapnak, a jatekter.ro-n érhetők el. A szerkesztőség tagjai majdhogy virtuálisak: korban, beállítottságban, lakhelyben különbözőek, akadnak olyanok, akik csak e-mailen keresztül ismerik egymást. Sebestyén Rita szerint olyan volt ez a munka, mint a szülés: produktív fájdalom kísérte.

A most zajló fesztivállal kapcsolatban egy kérdés merült fel bennem: miért nincs a színházban egy gyűjtőhely, egy fesztiválbüfé, ahol ilyen jó kis ötletek születhetnek?

emőke

Zsandi-vágta

Kihallottam, aztán bennem is ragadt. Gondoltam, magammal viszem. Fokozott figyelem. Varga Anikó mondta, miközben Zsigmond Andreáról és a Mi kritika még?-ről beszélt. Szoktam is ezt érezni Zsigmond Andreánál, Zsigmond Andinál, Zsandinál, zsandinál, mikor átküld egy pályázatot, vagy reflexiót, vagy egyebet. Pölö ilyet:

subj.: tanulni, tanulni, tanulni

2012/8/9 Andrea Zsigmond 

láttad, h indul rendező szak?

http://szinpad.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=598&Itemid=10
járhatnál párhuzamosan rendezésre és drámaírás mesterire.

:))))))

Most néztem, 419 email Zsigmond Andreától. Ez is egy adat. A legutóbb ezt kaptam:

subj.: bib

2012/11/2 Andrea Zsigmond 

Sose került aztán idő a hamletes TESZT-írásaid megbeszélésére, de most találtam egy bibit, figyeld a többes szám-egyes szám "szabálytalan" váltakozást:

"A délutáni túra alatt beláthattunk olyan helyekre, melyek szervesen hozzátartoznak a munkafolyamathoz, de sose kerül nyilvánosság elé."

most csak .. 

2012. november 2. Biro Reka

Ezek felett mindig elsiklok. Többször kellene újraolvassam.

Köszönöm,

jó, mert amikor írásra kerül a sor, néha megszólal a ZsigmondAndi-hang a fejemben:)

Sokszor elcsodálkozom, hogy mi minden fér még Zsigmond Andi fokozott figyelmének terébe. Valahogy (ha most látná, biztos azt mondaná – ez a ZsigmondAndi-hang – hogy nem valahogy, nem más, nem ilyen stb., hanem fogalmazzak konkrétan, de most nem fogok) így nézhet a színházra is, így gondolkodhat róla, mindig gondolkodik, mindig gondol a színházra. A könyvben is ezt látom vissza: felhívja a figyelmet arra, hogy még akkor is gondolkodunk a színházról, amikor észre se vesszük. Ha pedig nem, akkor tessék csak rászokni.

Varga Anikó és Zsigmond Andrea

Mekkora árulás lenne, ha most hagyományos beszámolót írnék a könyvbemutatóról. Lekonyulna a szamár füle a borítóról.

Sipos Krisztina likes a link.

“Facebookos kommentek is lesznek a könyvben, meg mindenféle marhaság” | Új könyvek

ujkonyvek.egologo.transindex.ro

Zsigmond Andrea és “tsai”Mi kritika még?c. könyvéről, amelybe mindenféle “nemhagyományos” kritika belefért(Komp-Press Kiadó, 2012)

 Share · about a minute ago

A szerzőiségről van szó, hogy kik azok a „tsai”, kérdez rá Anikó, s közben látom Andreán, hogy ő is észrevette, ahogy elpattant egy buborék az ásványvizes palackban. Aztán beszélni kezd, a kézmozdulata olyan, mintha gyeplőt szorítana, aztán kiengednek, és felfele fordulnak a tenyerek. Hasonlóan bánik velünk is, mikor fesztiválújságot, fesztblogot szerkeszt. Mindig van egy iránya a lovaknak (ötlet-, koncepció-, működési ritmuslovak), s ezt az irányt a tsai-csikók szokták is szeretni. Persze vannak, akik nem értik ezt a dübörgést, a lódobogást. Félreérthető gondolatokat keresnek, hibákat piszkálnak, vagy csak úgy tesznek, mintha a műsorfüzetet olvasnák, elvörösödve. Visszateszik a könyvet az asztalra, diplomatikus gesztus: láttam, tudomásul vettem, de nem kérek belőle. Nem is csoda, hogy nem érzik az ízét, azok más gyeplők, más gazdákkal. Nem arról van szó, hogy a betört lovaknak is nem járna zabola. (Nem mintha a hagyományos kritikának ne lenne érvényessége.) 

Boros Kinga wrote on AndrEa ZsigmoNd's photo

Franc egyen okostelefont, amivel csak ilyen blury imidzst lehet készíteni, hogy nem látszik rajta, hogy ZsigmoNd Andinak nagyon szép, okos, játékos könyve jelent meg. Na, a fotográfus itten azt akarja mondani, hogy.

Upor László wrote on AndrEa ZsigmoNd's photo

Megkaptam!!! Köszönöm szépen!!!

De lehet, hogy nem lovak, hanem szamarak vagyunk. Vagy a szamárnak is csak a könyvbe forduló farka. Miért fontos? Mert ehhez van közünk, ez a mi nyelvünk, és várunk rá valamilyen visszaigazolást. A csendes dübörgésre, hogy nem akarunk megmerevedni, mielőtt kipróbálnánk minden műfaji regisztert.

A Mi kritika még? biztonságot sugall a csikóknak, mert keresi az érvényességének a helyét. Kire nem ragadna rá egy elejtett mondat a lépcsőfordulóban, kocsmai vitákban hallott gondolatok, előcsarnokban, büfében, utcán, online elengedett reflexiók. Milyen arányban és kié a gondolat, ami majd a szerzőé lesz?   

A kísérlet, amely ezt a folyamatos jelenlétet próbálja megőrizni, a fokozott figyelem, a kollektív gondolat felvállalása, ami akaratlanul provokálja a betörteket. Megnyugtató, hogy van hely annak a nyelvnek is, amely számunkra otthonos. Nem igazodik egy merev elváráshoz, hanem partnerként kezel.

Fodor Györgyi wrote on AndrEa ZsigmoNd's timeline

Zsandi, mother of theater, arról, hogy Mi kritika még, az a véleményem, hogy mégmégmég. A figurások köszönik!!!!

Demeter Kata via Majoros Csilla shared a link

ZsandiKönyv. übercucc. 

Like 4 about an hour ago

u.i.: Él még a reményhal, az ebi.

bréka

Egy óra és kétszáz év

Komoly feladatra vállalkozott Darvay Nagy Adrienne színháztörténész az I-FÓRUM első napján, amikor a 220 éves magyar színjátszás történetét igyekezett egy órába sűríteni. Mivel a több színháztörténeti vonatkozású könyvet jegyző előadó sokkal inkább arra koncentrált, hogy egy átfogó képet adjon a szép számban összegyűlt érdeklődőknek (főként fiataloknak), sikerült a túlzottan szakmai kérdésköröket megkerülve, áttekinthetővé tenni a hivatásos magyar színjátszás fejlődését.

Darvay Nagy Adrienne színháztörténész

A Szabó K. István által vezetett beszélgetésből – természetesen – nem hiányozhattak a történelmi érdekességek sem, mint például Wesselényi Miklós báró szerepe a magyar színházi élet kialakulásában, de a hallgatóság megismerkedhetett olyan már-már elfeledett tényekkel is, mint az 1798-as első nagyváradi magyar nyelvű előadás körülményei. Az erre az eseményre emlékeztető emléktábla a Fekete Sas-palota Kossuth utcai (str. Independenţei) homlokzatán tekinthető meg. 

tamás 

Összeállt a kép

A fesztiválnyitó este után kissé fáradtan, ám annál nagyobb lelkesedéssel gyűltek össze az IFESZT vendégei hétfő reggel a páholyelőcsarnokban, s bár a táskás szemeken látni lehetett, hogy nehezen ment a felkelés, mindenképpen megérte az áldozatot.

Az I-FÓRUM-ok sorát Szebeni Zsuzsa (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) interaktív színháztörténeti kiállítása nyitotta, mely abból a premisszából indult ki, hogy sajtósok, színházbarátok és önkéntesek egyaránt akarnak játszani (amolyan klasszikusan modern, kosztolányis homo ludensekként). 

A performansz jellegű együttlét pedig valóságos egyfelvonásossá nőtte ki magát, amelyben a puzzle kirakása (hiszen a tárlat anyagát – Darvay Nagy Adrienne későbbi előadásának illusztrációit – ilyen apró darabokból kellett összerakni) csupán ürügyként szolgált ahhoz, hogy a vállalkozó csapatok versengésének mélylélektani szimbólumrendszerét, valamint az ellenfelek közötti konfliktusos viszonyt feltárhassuk. 

árpi