Díjak és díjlisták

Lentebb olvashatjátok a 2012-es IFESZT szakmai zsűrijének (Darvay Nagy Adrienne, András Lóránt, Forgách András, Ştefan Iordănescu és Zsehránszky István) döntését.

Úgy döntöttünk, hogy mi is nyilvánosság elé tárjuk az egyhetes színháznézés és szerkesztőségi suskusolások eredményeképpen kialakult alternatív díjlistánkat. Számunkra a különböző kategóriák legjobbjai nem feltétlenül csak egy előadásra vagy egyetlen színészi teljesítményre vonatkoznak. A hagyományos kategóriákon túl pillanatokat, mozzanatokat, gesztusokat, színházi gondolatokat, beletrafálásokat és félrefutásokat is díjaztunk. 

A szakmai zsűri döntése:

Legjobb rendező: Bocsárdi László (Tamási Áron Színház)

Legjobb női szereplő: Blénessy Enikő (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi szereplő: Kardos M. Róbert (Jelenetek egy kivégzésből)

Legjobb női mellékszereplő: Török Olga (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi mellékszereplő: Szakács László (Bánk bán)

Legjobb díszlet: Velica Panduru (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

A szerkesztőség döntése:

Legjobb rendezés: Bocsárdi László (Tamási Áron Színház)

Legjobb előadás: Peer Gynt (rendező: Horváth Csaba)

Legjobb női főszereplő: Berekméri Katalin (A makrancos hölgy), Blénessy Enikő (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború), Ráckevei Anna (Jelenetek egy kivégzésből)

Legjobb férfi főszereplő: Bányai Kelemen Barna (Bányavakság), Krisztik Csaba (Peer Gynt), Mátray László (Bánk bán)

Legjobb női mellékszereplő: Nagy Dorottya (Bányavakság), Török Olga (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi mellékszereplő: Andrássy Máté (Peer Gynt), Pálffy Tibor (Bánk bán)

Legjobb látvány: Jelenetek egy kivégzésből (Kiss Borbála), Peer Gynt (Milorad Krstić)

***

Római vakáció díj: A Világjobbítóknak, de csak abban az esetben, ha az egész társulat mehet

A legjobb „ugyanolyan” színész: Harsányi Attila

A legélesebb színpadi sikítás: Lackó Tekla

A legtöbb díszletező egyszerre a színpadon: Világjobbítók

A színpadi pálinkázás nagymesterei: Bányai Kelemen Barna, Szakács László

A legmegdöbbentőbb csirkejelmez ever: Utolsó pillanat

A legizmosabb színészi fenék: Pál Hunor

A legjobb Bocsárdi-díj: Bocsárdi László

A legkevésbé nyugdíjasbarát előadás: A demokrácia ellen

A legötletesebb feliratozás: Fúriák & A nagy háború

A legláthatatlanabb feliratozás: A demokrácia ellen

A legkevésbé kihasznált díszlet: Tóték

A leglassúbb színházi pók: A demokrácia ellen pókja

A leghosszabb három év díj: Mit csináltál három évig?

A legtöbb ki- és berohanás a színpadra: A címer

A leggyümölcsözőbb előadás: A fösvény

Scapin, a szemfényvesztő – Debreceni Csokonai Színház

színlap

Egyhétnyi intenzív előadásnézés után az ember elvárja, hogy a fesztiválzáró darab megállja a helyét. Fontos a jó lezárás, akárcsak a jó kezdés. Az IFESZT-nek mindkettő sikerült. Vasárnap, a debreceni Csokonai Színház Scapin, a szemfényvesztő című előadása láthatóan sikert aratott: a közönség állva tapsolt a végén (és amint azt megtudtuk a Pálffy Tibor-interjúból, a magyar közönség ritkán teszi meg ezt a gesztust).

A díjkiosztó a már előadásra berendezett színpadon zajlott, és egész végig bosszantotta a fantáziám ez a zsúfolt tér, kíváncsi voltam, ez csupán szemfényvesztés, vagy tényleg funkcionális lesz majd a díszlet.

Egy nem megszokott módon üzemelő kávéház: itt talán sosincs záróra, a pincér nem kérdi meg, ki mit szeretne inni és a betérő vendégeket összeköti valami különös. Minden bútor kopott, elhasznált, egy részük nejlonnal letakart, poros, a székek egymásba rakva tornyosulnak, plusz egy koszos üvegű forgóajtó, ami – úgy tűnik – kimozdult a helyéből, és mindezek fölött egy teret uraló festmény egy méltóságteljes dámáról – aki figyel. Ez a kávézó egy összehozó közösségi tér: kapcsolatok gyűjtőhelye. Itt derül ki, hogy két fiatalember keresi a boldogságot, a szerelmet, de apjuk szerint nem jó helyen keresgélnek. A fiúk Scapinhez fordulnak segítségért, akinek minden furfangját és találékonyságát be kell vetnie, hogy az apákat legyőzzék.

Scapin (Trill Zsolt)

Scapin, úgy tűnik, mindenhez ért: egyszerre kerítő, kitűnő emberismerő, érzékeny zongorista, bűvész, agyafúrt és okos megtévesztő, bohém és kimért, fanyar humorú életművész. Mindig tartogat valamilyen meglepetést, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a következő pillanatban vajon mivel áll elő. A meglepetésszerzés az egész előadásra érvényes, olyan apró és finom gesztusok teszik izgalmassá, amelyek állandó figyelmet igényelnek. Nem beszélve a majdnem néma pincérről, aki kimért, elegáns, egyenes tartású, idegesítően nyugodt és precízen közönyös. Nem tudjuk, mikor szólal meg, vagy egyáltalán megszólal-e, olyan, mintha kívülállóként tevékenykedne, mégis ő készíti elő a következő mozzanathoz szükséges kellékeket, kávét főz, csirkét grillez, italt tölt, és látszólag kimarad a szeme előtt zajló csalásokból. Mégis adott pillanatban ő gördíti tovább a cselekményt. A két szerelmes, Scapin segítségére váró fiú gyámoltalansága komikussá válik: a felnőtt életre képtelenek, apjuk árnyékában élnek, rettegnek szembenézni velük, nagyra nőtt óvodások, akik inkább elbújnak a szék alá vagy egy szendvics mögé, minthogy szembenézzenek atyjukkal.

Az előadás gördülékeny, minden pillanata jól kitalált, precíz és kidolgozott. Ebben talán a legtöbb része Scapin figurájának van, aki köré szerveződik a cselekmény, és aki hihetetlen energiával játszik, játszik és játszik.

Scapin (Trill Zsolt)

Szerettem a forgóajtó funkcióját, azt a játékot, ahogy behozza az embereket a térbe és kiviszi, vagy épp üresen forog körbe-körbe. Beigazolódott, hogy a díszlet nem csupán szemfényvesztés: még a tetőig felpakolt székpiramis tetejére is felszaladt Scapin. És a festmény is élővé válik az előadás végén: a megtestesült múlt lépik ki mögüle, a dajka. Ezenkívül olyan apró gesztusok tették humorossá az előadást, mint például a két fukar, kapzsi apa közös étkezésekor az ételkipakolás; a különböző konfliktushelyzetekben a dühkitörések nem megszokott reprezentálása: egy leszakított gomb, egy kitépett zongorabillentyű, szódavizesüveggel való fröcskölés, a másik megfésülése, fenyegetőzés egy nyársra felszúrt sült csirkével.

Egyértelműen a Scapin karaktere a legkidolgozottabb, a többi kicsit egysíkú maradt (például a két szerelmes lány háttérbe szorul, nem tesznek hozzá az előadáshoz és nem is vesznek el).

A zongorajáték Scapin egyik meghatározó alkotóeleme, néha ihletet merít belőle, néha megnyugvást keres, néha ezzel fejezi ki véleményét. Ezáltal az előadás meghatározó elemévé is válik.

Minden pillanat tökéletesen kidolgozott. A poénok nem elhasználtak és mindenki számára érthetők. Szép, követhető íve van az előadásnak, ami nem törik meg sehol, de ami a végén megkövetelt volna egy slusszpoént, egy szemfényvesztést. Számomra hiányzott a vígjáték műfajához tartozó könnyed, talán reálisan nem megfogható befejezés.

emőke

Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro

A demokrácia ellen – Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben

színlap

Ha mást nem is, „A legrosszabbul feliratozott előadás” díját minden bizonnyal megérdemelné a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozata által bemutatott A demokrácia ellen című produkció. A néha olvashatatlan szöveget sikerült olyan helyre eldugni, ahol a közönség fele alig láthatta, de ha ez lett volna az egy órás előadás egyetlen hibája, még el is tekinthetnénk ettől a kellemetlenségtől.

Az üres stúdiótér közepén egy fehér, négyzet alakú építmény volt látható, ez adta meg az Esteve Soler drámájából készült előadás alaphangulatát – no meg az a nagy, fekete pók, mely lomhán ereszkedett le, hogy felfalja a megfestett hálóba gabalyodott házaspárt. A hat különálló képből megalkotott előadás a demokrácia kapcsán kialakult közvélekedés néhány sztereotípiájából és közhelyéből építkezett: a választási rendszer visszásságai, a politikum tisztességtelen játszmái, az emberi élet felértékelődése és az anyagiak fontossága kerültek terítékre, és a listát még bővíthetnénk. Talán ezeknek a közhelyeknek az egy térbe való zsúfolása tette unalmassá az előadást, melyen nem segített a színészi játék sem, hiszen a tipikus figurákat (például a gátlástalan politikust vagy a kiszolgáltatott kamaszt) színpadi klisékkel oldotta meg az előadásban szereplő hat színész.

Amit a színpadon láttunk (vagy sok esetben nem láttunk, mert a doboz-szerű építmény, melyben az események nagy része zajlott, csak bizonyos pontokból volt teljesen látható, aki pedig az emelvényen kialakított nézőtér valamelyik szélére tudott csak felkapaszkodni, az sokszor a fehér oldalfalat bámulhatta), az jórészt ismerős volt. Ami pedig a meglepetés erejével hathatott volna, az román viszonylatban nehezen értelmezhető, aktualitásától megfosztott. Ilyen volt a csadoros nő arab nyelven elhangzó vallomása, melyet szomszédja fordított németre, melyet az előadás ritmusából helyenként kizökkenő szinkrontolmács fordított románra, ezt a nézők az előadás elején kiosztott fülhallgatók segítségével követhették. Bármennyire is foglalkoztatta a darab szerzőjét az arab bevándorlók problémája, a betiltott csador viselete vagy az emigránsok áradatával szemben tehetetlen Nyugat-Európa, Alexandru Dabija rendező észrevehette volna, hogy Románia, és ezzel együtt Szeben sem az a hely, ahová arabok tömegei özönlenek, sokkal inkább egy olyan szegmense a kontinensnek, ahonnan évente több ezren költöznek el, sok esetben végleg.

A különálló képek semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással, ami kizárólag azért volt jó, mert a nézőnek lehetősége nyílt a visszaszámlálásra, és az ötödik jelenet után már tudta (és érezte), hogy közel a vég...

tamás

Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro

Kakuk Marci – Magyar Színházi Intézet, BBTE, Kolozsvár

színlap

Félidő után izgalmas egy meccset megnyerni, főleg ha vesztésre áll a csapat. A kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének végzős diákjai ilyen csapatot alkottak az IFESZT szombati napján, hiszen egy gyengécske első felvonás után egy annál élvezhetőbb másodikat láthattunk a Tersánszky Józsi művei és Örkény István átdolgozása alapján készült Kakuk Marciból. Ésszerű választásnak bizonyult Szilágyi-Palkó Csaba rendező tanár darabválasztása, hiszen könnyed, dinamikus és jól játszható szerepek egész sora állt rendelkezésre, mely láthatóan kényelmes terepet kölcsönzött a fiatal színinövendékek számára.

Sebestyén Hunor, Sófalvi Krisztina

Volt nekem egy nyuszis könyvem – jutott eszembe az előadás kezdetén. Abban szerepelt egy Róbert gazda, aki nagyon hasonlított a kertészt alakító Ferencz Nándorra, a színpadkép pedig arra a kertre, ahova emlékezetem szerint, belopakodtak a nyuszik, megrágták a salátát és ezzel nagy bosszúságokat okoztak a már említett gazdának. Forgáccsal teleszórt színpad, kerítés, zsákok, talicska és az egyéb kerti holmi egyértelműsítette az események helyszínét, melyből később kialakították azt a padlásteret is, ahol a történések tovább bonyolódtak.

Hálás történet került terítékre: van ugye egy Kakuk Marcink, aki az események középpontjában áll, és aki Rácz Endre alakításában hátán hordozta az egész előadást. Ígéretes tehetség mutatkozott meg játékában, átgondolt, koncentrált színpadi jelenléte sokszor adott új lendületet a helyenként unalmassá vált első felvonásnak. És ez a lendület hiányzott azokban a pillanatokban, amikor egy-egy szereplő (vagy szereplőpáros) a figyelem középpontjába került, a többiek pedig súlyukat vesztve beleragadtak egy-egy cselekménysor monoton ismétlésébe. Azt érezhettük, hogy bár nem mentek ki a színről, jelenlétük mégis teljesen fölöslegessé vált. Mikor a Tersánszky-Örkény páros darabját vizsgáljuk, energikus figurákról kell beszélnünk: léhűtő szerencsehajhászokról, elfojtott vágyaikkal küzdő asszonyokról. Energiából (és játékosságból) pedig nem volt hiány. A Csurinét alakító Borsos Júlia hatásosan hozta a pénzéhes anyát, akinek dühkitörései hitelesen jelentek meg a végzős diáklány alakításában. A Linkát játszó Sófalvi Krisztára is rátalált az ideális szerep: visszafogottsága csak elősegítette az amúgy is törékeny figura megformálását, bár az előadás végén, mikor közte és Kakuk Marci között végleg megromlik az addig szorosnak tűnő kapcsolat, pont ez a szelídség nem engedte kibontakozni a tényleges konfliktust.

Udvari Tímea, Rácz Endre

Számomra egyértelmű, hogy a kolozsvári szinisek előadása leginkább a helyzetkomikumok kidolgozásában volt erős. Uccu Jóskát, a közrendőrt (és Jánoskát, az amerikai örökséget) alakító Molnár Rudolf jelenete, melyben a részeges Bojnyikot (Sebestyén Hunor) kell megmotoznia, üde színfoltja az előadásnak, csakúgy, mint Bojnyik és a kertész kettőse, akik egy kifordított szerelmi jelenet szereplőivé válnak. Ciocan Raul és Udvari Tímea a kezdeti nehézségeket leküzdve, összességében kiegyensúlyozottan játszottak, előbbi Sustikot, utóbbi Pattanó Rozit alakítva. Vass Zsuzsa a Méltósága szerepében eleinte egy lánybentlakás szigorú nevelőnőjére emlékeztetett, de a második felvonásra több színt és komolyabb játékot láthattunk tőle is. László Réka, mint a Másik Méltósága, az egyébként átalakított és meghúzott szövegből adódóan, ritkán implikálódott a szoros értelemben vett cselekménybe, de talán pont ezért jelentett örömöt színpadi jelenléte, hiszen a figura fogyatékossága (a szenilitás jeleinek fel-felbukkanása) üdítően hatott. Meg kell említeni a Gizust alakító Molnár Enikőt is, aki ugyan másodéves diákként szerepel az előadásban, és a cselédlány karaktere sem ad lehetőséget bravúros játékra, színpadi jelenléte minden esetre bizakodással töltött el, természetessége kellemesen hatott.

Összességében a kolozsvári szinisek Kakuk Marcija rendben van, kiegyensúlyozott, kerek történet lett a bő két órás előadásból. És ha nem feledkezünk meg arról, hogy az ilyen vizsgaelőadások legfőbb célja, hogy mindenkiből megmutasson valamit (lehetőleg az erősségeket), akkor azt mondhatjuk, hogy ezen a vizsgán, akár színjelessel, akár erős közepessel, de mindenki átment.

tamás

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro

GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború – Temesvári Állami Német Színház

színlap

Szeretem a temesvári németeket, mert olyat hoznak, ami ritkán fellelhető nálunk. Nem csak a színjátszásban különböznek (nemcsak a német nyelv miatt németesek), hanem a témaválasztásban, azok feldolgozásában is bátrak, élőbbek. A Moszkva kávéházba gyúródunk, amíg megfejtjük az előadás működését. Ezután mindenki megtalálja a helyét, falnak támaszkodva, leguggolva, vagy a bárpultot támasztva.

Horia Săvescu, Török Silvia

A Fúriák & A nagy háborúból áradó energiák csak úgy döngetik a ház falát, mégis a közönségtől várt reakció lappangó marad. A magyar közönség sokkal lassabban reagál az interaktív kezdeményezésekre, hiába jó a hangulat, hiába látja, hogy az előadás csak úgy működhet, ha ő is bekapcsolódik a játékba. A három teremben zajló előadás három történetet mutat meg nekünk. Az első szobában egy gyilkos cserkészi be fiatal lány áldozatát, a másodikban egy pár vitáját követjük, akiket hatékonyan választ szét egy leánytestvér jelenléte, a harmadik szobában végül egy válás előtti házaspár marakodásának vagyunk tanúi. A három részt rövid jelenetek kötik át.

Alex Halka, Török Daniela, Török Olga

Az előadás alapötlete, hogy mindegyikben tesz egy elidegenítő gesztust. A prédázó gyilkos és a fiatal áldozat történetét a két színész elmeséli, majd bemutatja, miközben folyamatosan felel a közönség reakcióira. A gyilkos még abban is tanácsot kér, hogy milyen gyilkolási eszközt válasszon a végkifejlethez. A párkapcsolati játszma jelenete  már közeledik a hagyományos jelenet-felépítéshez. A dühös tinédzser húg mikrofont vesz kezébe a csúcsponton és metál koncertként adja elő monológját. A házaspár jelenete már csak a végén használ elidegenítést.  A színészek mindhárom esetben reflektálnak a jelenetre. Az elsőben a munkafolyamatról mesélnek, milyen módon keresték a megoldást a színpadi gyilkosságra. A másodikban a színészek megszólítják a közönséget, a véleményére kíváncsiak, melyik szereplőnek adna igazat a néző. A harmadikban a játékot a feleség bontja meg, kilép szerepéből és civilként szól színésztársához, a nézőkhöz, hogy ő már nem tudja végigvinni a jelenetet. Az átkötő jelenetekben énekelni, táncolni hívnak, nem sok sikerrel. Ettől függetlenül oldott hangulatot teremtenek.

Blénessy Enikő, Georg Peetz

Frissítő hatású az előadás szándéka, mégsem egészében működőképes. Valószínű, hogy ebbe a közönség összetétele is besegít, viszont más okai is lehetnek. A három történet kiválasztása és egymás mellé helyezése nem válik elég indokolttá. Nem kapunk választ arra, hogy az előadás formájához, szerkezetéhez miért pont ez a három történet volt szükséges. Az előadás ugyanakkor túl hamar felfedi előttünk működési elvét ahhoz, hogy fenntarthassa a feszültséget. Bár tele van frappáns elemekkel, mégse tudja felépíteni az ívet addig a pontig, hogy az utolsó jelenetből kilépő színésznő kétségbeesése hatásos legyen. Az előadás végén felkérnek minket, hogy töltsük velük az éjszakát, bulizzunk együtt, s hiába vagyok hálás a pontos színészi játékukért, az előadás gondolatiságáért, nem győztek meg, hogy aznap este létfontosságú dolog a Moszkva falát megdöngetni.

bréka

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro  

A fösvény - Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

színlap

Soha többé nem mondom azt, hogy van, amit nem lehet elrontani. Mert gallyra menni igenis mindig, minden körülmények között lehetséges – akkor is, ha az ember történetesen Örkényhez vagy Moliérehez nyúl: ezekkel a példákkal rá is térnék a színházra, kérem szépen.

Frosine (László Kata), Harpagon (Barabás Árpád)

Klasszicista komédia, mi?

Mármint, a klasszicista stimmelt – a szöveg klasszicista jellemvonásait a rendező kiegészít(t)ette ión (vagy dór, de semmiképpen sem korinthoszi) oszlopokkal, néhány abroncsos ruhakölteménnyel, no meg számtalan rizsporos arccal. A komédia viszont az első felvonásból kimaradt, én legalábbis nem fetrengtem a nevetéstől, úgy érzem nem is oktalanul. Az a néhány halovány poén szertefoszlott az éterben, a jellemkomikumok pedig gyakran csaptak át elviselhetetlen ripacskodásba. A színészek egy része inkonzekvens módon mozgott a jelenetekben, másoknak viszont sikerült belopniuk magukat a szívünkbe, beszélek itt főleg arról a Tóth Árpádról, aki a multifunkciós szolga, Jacques szerepét játszotta. A kusza történetmesélésben az ő alakja legalább olyan fontos, mint a Barabás Árpád által játszott főszereplő Harpagoné – ez a másik olyan alakítás, amely említést érdemel: furcsa is lett volna, ha pont a címszereplő miatt vérezne el a darab.

Jacques (Tóth Árpád), Harpagon (Barabás Árpád)

Vér azonban nem folyt, főleg azért, mert a második felvonás valamelyest megmentette a népszerű vígjáték, de a társulat és a rendező, Csurulya Csongor becsületét is. Mindent összevetve tehát egy korrekt darabot láthattunk, amely azonban labdába sem rúg az én heti toplistám szerinti nagyágyúk mellett. Dehát ízlések és pofonok, mondják. 

árpi

Képek forrása: http://www.szinhaz.ro

Mit csináltál három évig? – Váróterem Projekt, Kolozsvár

színlap

Tizennyolc évesen egyenesen tiltakoztam az ellen, hogy Kolozsvárra jelentkezzek egyetemre. Ki akartam kerülni a „látszik, hogy kolozsvári egyetemista” minősítést.

Persze odakerültem. Első naptól imádtam. Nem szeretnék közhelyeket sorolni, hogy miért. Számomra azóta is a kincses város a világ közepe. Az ottani egyetemista élet kulcsa egyszerre talál a mennyország és pokol ajtajába. És adott ponton az ember azt sem tudja, hol van. Csak annyit, hogy Kólozsváron, keni a margarinos kenyeret vasárnap délben a koszos, ragacsos konyhában, és annyira rossz ez az állapot, hogy már jó. Eszébe se jut, hogy otthon most húslevest ehetne.

Mivel megéltem a fent említetteket, elég nagy elvárásokkal ültem be a kolozsvári Váróterem Projekt előadására. A műsorfüzetben olvasott beharangozó alapján arra számítottam, valami izgalmasban lesz részem, amiben újra magához ölel Kolozsvár. De inkább eltaszított.

A Mit csináltál három évig? című előadás a kolozsvári egyetemista élet már-már legendává vált történeteit dolgozza fel. Nem egy történetre koncentrál, hanem jelenetsorokból áll össze, a jelenetek között – az egyetemistákat kivéve – nincs összefüggés. Olyan jelenet is van, amelyben nincs történés, csak egy állapotot vagy hangulatot mutat be.

Imecs Levente, Ravasz Tekla

Igazából már közhellyé váltak a házibulik, kocsmák, titkárságok, éhezések, stoppolások, puskázások sztorijai. De ez még nem jelenti azt, hogy csak közhelyesen lehet beszélni róluk. Ha mégis megengedjük a közhelyességet, akkor ellenpontozzuk humorral, jó színészi játékkal, „szórakoztatással”, de ne maradjunk meg azon a középszerű szinten, ami nem mozgat meg semmit a nézőben, annyira sem, hogy egy szívből jövőt kacagjon legalább. Akadnak élvezhető poénok az előadásban, ezeket jól felépítették és kidolgozták, de legtöbbjük elhasznált, előre kitalálhatók a csattanók. A konfliktushelyzetek megjelenítését sem gondolták át alaposan: számomra nem mindig érthető a pofozkodás (amúgy meg minden veszekedés tényleg arcon csapással végződik?); a hirtelen dühkitörések és ordítozások üres lármázásokká és ripacskodássá válnak, köszönő viszonyban sincsenek egy ízig-vérig veszekedéssel, aminek – akármilyen banális a helyzet – súlya van az érintettek számára.

A buliba készülés – a lányok esetében – egy komplikált folyamat. Alaphelyzet, hogy kipakolják a ruhásszekrényt és mindenki válogat belőle. Jó megoldásnak látom, hogy a lányok ilyenkor jellemző kitöréseit állathangokkal utánozzák, de a kivitelezés nem sikerült, egy idő után átestek a ló túloldalára, és újra egy üres bégetéssel zárult jelenet.

Molnár Margit, Vetési Nándor

Nehéz megtartani egy előadás ritmusát, ha nem egy egységes történetről beszélünk, hanem széttagolt jelenetekről. Ebben nem segít az sem, ha túl hosszú a szünet a jelenetváltások között. Néha azt éreztem, hogy beleültek egy helyzetbe, nem sikerült élővé tenni, ráadásul olyan megoldással zárult, ami már lerágott csont (ilyen például a stoppolós jelenet: az lehet az egyetlen végkifejlete egy stoppolásnak, hogy a sofőr megerőszakolja utasát?).

Az élő zene működőképes, jó ötlet, talán ezzel sikerült a legközelebb hozniuk ezt az egyetemista világot. A közös daloknak viszont nincs ereje. A szövegük egyszerű, szellemes, de nincs hatásuk egy olyan környezetben, ahol a jelenetek csak félig kidolgozottak.

Két helyzetet viszont sikerült jól megoldaniuk: a főzőverseny és a projektoros jelenet vicces volt, elhittem, hogy amit látok, tényleg megtörténik a valóságban is.

Az első felvonás után a másodikban hiába vártam a csodát, hogy valami tényleg úgy igazán elragad. Nem történt meg. Inkább eluntam magam. Ez a vonat nélkülem indult el, én a váróteremben maradtam.

Viszont örülök a Váróterem Projekt kezdeményezésének, hogy nyit egy másfajta tematika felé. A koncepciójuk jó, a kivitelezésen kell még dolgozni, és akkor nemcsak néhány pillanat lesz élvezhető, hanem az egész előadás.

emőke

Képek forrása: http://varoteremprojekt.wordpress.com

Plazma2, avagy az Ovibrader – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

színlap

A pénteki nap volt eddig a legzsúfoltabb nap, előadás előadást követett. Gondolom azért, mert az utolsó program, a Moszkvában megtartott Plazma2, avagy az Ovibrader felolvasószínház már az Off programhoz tartozott.  Elhangzott olyan vélemény a kerekasztal-beszélgetéseken, hogy a felolvasó-színházi előadás nem is “rendes” előadás, hanem olyan átmeneti. Na, én pedig a péntek esti Ovibrader után azt gondolom, hogy éppolyan színészi munkát és odafigyelést igényel, mint  bármelyik más előadás. Ez a vélemény leginkább az első sorban ülők szemében villoghat: a színpad túl magas volt, alulról néztük őket, nagyon-nagyon közelről, így beláthattunk minden apró izzadtságcsepp mögé. Hát volt is bőven, mert ezek a színészek nem is olvastak: spontaneitással özönlött belőlük körmondatokban a tuti huszonegyedik századi világ; kezükben a szöveg csupán zavaró eszköznek látszott, mindig akkor bakiztak, ha épp le kellett nézniük a papírra.

Barabás Árpád, Dunkler Róbert

Tóth Árpád rendező a Plazmából, Garaczi  egy másik drámájából is készített felolvasó-előadást is, melyet szintén kávézókban adtak elő. Folytatásképpen megszületett a Plazma2, avagy az Ovibrader. Lehetett élvezni a kiélezett poénokat, mert a színészek mindig a jól megtalált pillanatban robbantották ki őket.  Igen, a robbantás szó itt fontos számomra, mert valami hasonló lelkivilága lehet ennek az Ovibrader gyereknek, ennek a hiperaktív Petikének, aki már születésétől fogva érzelmi problémákkal küzd. Édesanyja rajong érte, körbeugrálja szeretetével, percenként agyoncsókolja, de aztán kiderül, hogy az apa szeretetét is pótolni kell, mert Petinek már nincs olyan. És hiába érzi anyja rajongását, képtelen kimondani azt a szót, hogy szeretlek. És ettől a pillanattól kezdődik az igazi történet. Petit anyja gyermekpszichológushoz viszi, aki különböző hipnózisokkal visszaküldi őt múltjába és jövőjébe, Peti látja mindezeket, újra éli és megéli, és nekünk is előadja óriási erővel, energiával. A Garaczi László által teremtett plasztikus nyelv, hasonlóan a Plazmához, merőben eltér a köznyelvtől azáltal, hogy túloz, él a halmozás lehetőségével. Felidézi és tartja a feszültséget a tudatunkban élő, sztenderd és a  csetelő, számítógépes, tévésorozatos  nyelvezet  között, melyet ma már anyanyelvi könnyedséggel beszél az alig tizennégy éves Petike a szexelős-vetkőzős tetriszezés közben. A gyermekkori mondókák  már groteszkül hangzanak szájából. A szöveg tökéletes nyelyi megformáltsága elősegíti, hogy az egymást követő ironikus történetek észrevétlen könnyedséggel forduljanak át társadalomkritikába: ez a plazmanyelv kölcsönhatásba lép velünk, vagyis mi lépünk kölcsönhatásba vele.  Mi formáljuk azáltal, ahogy gondolkodunk saját környezetünkről, magunkról, ovis barátainkról, családunkról, munkahelyünkről, a wellness-terápiáról, testünkről. Ennek a hiperrealista nyelvnek a színpadon való megszületése tehát önmagunk elemzésévé válik.

De hogy ez az elemzés megtörténhessen, szükségünk van olyan színészekre, mint például Barabás Árpád, aki őrült erővel és elevenséggel alakítja Petit. Végigvezeti a nézőt a felnőtté válás életszakaszain, belemeríti a nézőt saját magánéletébe, így sikerül teljesen megválnia a fütyijét piszkálgató fiú, majd férfi önmagától, érzéseitől, mert ráébred: az, ahogyan ő látja a testét és gondolkodik róla, nem az a test, mint ami a tudatában él, ezért meg kell szabadulnia tőle.  Báránnyá akar változni. Fincziski Andrea az igazi infantilis anya, barátnő, feleség. Groteszk módon alakítja a fiáért halálra aggódó anyát, simogatásait dühkitörések váltogatják, a végén már nem is a Petikét óvó anyát látjuk, hanem a tehetetlenségtől és egyedülléttől kiszáradt, magányos nőt. Dunkler Róbert parodisztikus jeleneteiben hol pszihológus, hol Peti ovis társa, néha csak egy hangulatjel a cseten: a poénokkal teli szöveg összetalálkozott veleszületett humorérzékével.

Newageboszi figurája, faszkati, aki néha “a nyúl”, mert Peti így nevezte el felettes énjét, ismerős típus. Hanghordozása, elnyújtott szavai és a hozzá illeszkedő plázacicás, vagy épp ribancos gesztusai sztereotípek. Peti azt mondja: “a mell eltakarja a személyt, aki viseli.” Valahogy nem sikerült elképzelnem azt a valódi farokmániás, giccsbe merülő szőke csajszit, akit Bekő Fóri Zenkő alakítani kívánt.

Barabás Árpád, Fincziski Andrea

Elhangzottak olyan mondatok is a hipnózisos időutazás alatt, amelyek nem csak a tipikus szereplők szájában élnek. Például az, hogy a fügefa valódi csendes élettárs, vagy az, hogy a halál mindig ad még egy napot. Mert mit kezdesz akkor, amikor a hipnózisból felébredsz, és minden keződik előlről, vagy épp megy tovább. Milyen lesz az a még egy nap, az a holnap, a fütyipiszkálós embertest és a plazma-tudat?

szréka

Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro

Jelenetek egy kivégzésből – Szigligeti Színház, Nagyvárad

színlap

Bánk bán, Bányavakság, Peer Gynt, Jelenetek egy kivégzésből, Világjobbítók, Gegen die Demokratie – az érdekharcok színrevitelének változatos palettája. Politika, mint hatalom és egyén viszonya, mint az eszközzé tétel erkölcsös-erkölcstelen (szempont kérdése) mechanizmusa, mint vágy arra, hogy felfigyeljenek ránk. Adott a kérdés: a kampányok évében szempont volt-e olyan darabokat műsorra tűzni, amelyek pimasz értékítéleteket fogalmaznak meg e (jelenvaló) rendszerrel szemben?

Galactia (Ráckevei Anna), Carpeta (Pál Hunor)

A nagyváradiak Jelenetek egy kivégzésből című alkotását vizsgálva mindenképpen igenlő választ kapunk; Howard Barker drámája azonban ilyesfajta aktuálpolitikai kontextus nélkül is cselekvésértékű a nemrég önállósult magyar színház színpadán. Ebből kifolyólag programadónak nevezhető mindaz, amit a színpadon láttunk – mely jelző talán elfeledteti velünk, hogy mennyire kommersz, szájbarágós és cseppet didaktikus szöveggel találkozhattunk. Merthogy az angolszász történet mindenfajta komplexitástól mentes – mélységét tehát nem „peergyntös” filozófiákban kell keresni, hanem abban, hogy a kijelentések és konfliktusok mögött felhívó szándék lappang. Úgy tűnik számomra, hogy a rendező (Theodor Cristian Popescu) alapfeladata a felhívás kiemelése volt: arra sarkallni a nézőt, hogy azonosuljon egyik vagy másik jól megrajzolt (talán túlságosan jól megrajzolt, hiszen Galactia is realisztikusan fest...) jellem által képviselt ideológiával. Az már magától értetődő kellett legyen minden néző számára, hogy a befogadás „egyetlen helyes útja” az áldozattá tett művész pártfogása.

Az előadás ilyen jellegű egyérteleműségekből építkezett – ez viszont abszolút nem pejoratív értelmű, ha számba vesszük azt, hogy a felvállalt üzenet koránt sem ért volna el annyi emberhez akkor, ha egy szofisztikált, misztikus, nehezen emészthető koncepció megvalósításáról lenne szó. (Az alkotás tehát egy ideológiának lett alávetve, épp úgy, ahogy a szóban forgó Lepantói csata ábrázolása is.)

A markáns üzenet „csomagolása” a látványszínház: a vizuálisan hatásos, vízzel borított játéktér (mely egyaránt jelölheti Velence városát, a csata színhelyét, valamint a szépség – tehát a művészet – táptalaját), a sűrű füst, az operaszerű díszletelemek képkeretbe foglalva sugallják, hogy a történet a valóság lehetséges ábrázolási formáinak egyike. 

Galactia (Ráckevei Anna)

Az alkotó elméje által megszűrt realitás a „festményen” fel-felbukkanó katonák precízen megkoreografált mozgásaiban is megjelenik – Galactia (Ráckevei Anna), a felbérelt festőnő fantáziája tehát elevenebb, mint szeretőjének és egyben ellenfelének, Carpetának (Pál Hunor). A főszereplő több tekintetben is különbözik társaitól, valóságos jelenséggé növi ki magát. Ő az, aki egyes-egyedül szembeszáll a hatalmat képviselő dózséval (Kardos M. Róbert), aki gondolataiban, mozdulataiban és hanghordozásában is Galactia ellenpontja (e különbség kapcsán említeném meg, hogy Ráckevei Anna a debreceni Csokonai Színház tagjaként érkezett Nagyváradra, vendégszerepelni).  És végül ő az, aki vereséget szenved, hiszen a politika rendelkezik azokkal a megoldásokkal, amelyekkel mindent a szolgálatába állíthat (ennek tanúi is voltunk a fesztiválindító előadás alkalmával). 

Még azt is, ami ellene született.

Felhívást intézett tehát a Szigligeti Színház – mostmár nem csupán a nagyváradiaknak. Mindnyájunknak el kell menni... mondhatnánk – de tudjuk-e, hogy merre induljunk...?

árpi

Képek forrása: http://szigligeti.szigligeti.ro

Vaknyugat – Csíki Játékszín, Csíkszereda

színlap

Egy színházi előadás a remény szigete: reménykedünk, hogy valami történni fog, hogy valami nagyon komoly dolog fog történni. Ezért nem állunk fel és hagyjuk ott a nézőteret az első tíz perc után. A Csíki Játékszín Vaknyugat című előadása pedig végig fenntartja bennünk ezt a furcsa, mélyről jövő kíváncsiságot, mely arra keresi a választ, hogy valóban nem történik-e semmi érdemleges, holott a szemünk láttára jönnek-mennek a színészek, olykor egészen jó pillanatokkal?

Valene Connor (Fülöp Zoltán), Coleman Connor (Czintos József)

Két egymás vérét szívó testvérpár otthonában találjuk magunkat. Realisztikus színpadkép fogadja a nézőt, melybe csak az előtérben húzódó kavicságy zavar be kicsit. Van asztal, fotel, szekrény, szőnyeg, sőt, még egy gázrezsó is előkerül félidőben. Itt él, legalábbis Martin McDonagh szövege szerint a két idős testvér: Coleman Connor (Czintos József) és Valene Connor (Fülöp Zoltán). Kettejük folyamatos, egymás elleni harca áll a középpontban, amely a múltban gyökerező sérelmekből táplálkozik. Ezt az ellentétet próbálja oldani Welsh atya (Veress Albert), aki hitében megingott egyházfi és aki Kicsilány Kelleher (Kiskamoni-Szalay Lilla) szerelmének tárgya lesz. Egyszerű viszonyrendszer, nem túl bonyolult problémákkal. Egy széthulló mikrotársadalom (falu) mindennapjai szűrődnek be az ajtón, öngyilkosok és alkoholisták élettörténetei.

Welsh atya (Veress Albert)

Az igazi mozgatórugó a két főszereplő közti folyamatos kollízió lenne. Azonban valami furcsa okból adódóan mégsem teremtődik feszültség, nem jön létre az a fojtó állapot, ami kényelmetlenné tenné a néző számára is a helyzetet. Pedig folyamatos sértegetések, lelki és fizikai terror szemtanúi vagyunk – mégis elillan a helyzetek tragédiája, talán azért, mert a folyamatos nyelvi humor kioltja az éles helyzeteket. Egy biztos: nem segít a fenyegetően fel-fel villanó kés, az eldördülő puska sem. Vannak szövegbeli problémák is (a szereplők beszédmódja egyébként nagyban hasonlít a Székely Csaba által használtra), főként az elidegenítést szolgáló nyakatekert mondatok esetében, de ez nem tűnik olyan leküzdhetetlen problémának, amely gátolná egy jó előadás létrejöttét. Az is megtörténhet, hogy a művelődési házban kialakított színpadi tér túlságosan szellős és elillan a feszültség. Túl sok lehetősége van a szereplőknek arra, hogy kimeneküljenek a térből, eltűnjenek testvérük fenyegető tekintete elől. Az imént felsoroltak, úgy gondolom, mind közrejátszanak abban, hogy a Parászka Miklós rendezésében látott előadás sokszor unalmassá válik, ám az igazi probléma másból fakad. McDonagh darabja az ír katolikusok erkölcsi rendszerébe illeszkedik be úgy, hogy közben ki is lóg belőle, hiszen éles egyházkritikát fogalmaz meg. Számtalan alkalommal bírálja a papság intézményét, kritikusan viszonyul a katolikus hithez és leszámol a vallási kultuszokkal is. Ha ehhez hozzáképzeljük, hogy ez az előadás az ír térséghez hasonlóan, egy erősen vallásos közegben született (gondoljuk csak a Csíksomlyó-jelenségre), máris érthetővé válik a darabválasztás és a rendező szándék. Rájövünk, ez nem csak egy testvéri viszonyokat boncolgató kétfelvonásos, hanem komoly társadalmi üzenetet hordozó színpadi próbálkozás is. (Ezt az olvasatot támasztja alá az előadás végén kiemelt helyen megvilágított feszület is.) Már csak az a baj, hogy a két főszereplő alakítása nem erre fókuszál. Bár valóban elhangzanak az egyházra vonatkozó kritikai megjegyzések, mégis a testvérpár folyamatos, egymás elleni harca válik dominánssá. Ezen nem segít Welsh atya jelenléte sem, akiben elsősorban nem az egyház emberét látjuk, hanem a megtört civilt, aki nem mellesleg papi feladatokat lát el.

Valene Connor (Fülöp Zoltán), Welsh Atya (Veres Albert), Coleman Connor (Czintos József)

Figyelemreméltó színészi alakítást nyújtott Czintos József, sok esetben azt érezhettük, hogy a szereplők egy sablon szerint betanult szöveget mondanak vissza, amihez mozognak is, hol jól, hol rosszabbul. Külön zavaró volt számomra, hogy bár az előadás egésze során vedelik a pálinkát, ez nem eredményez semmilyen állapotváltozást.

Láttunk tehát egy olyan előadást, mely feszültségekre épített, az emberi kapcsolatok ellehetetlenülésére, mindezt megfűszerezve egy nagy adag egyházkritikával, s mi mégsem éreztük igazán egyiket sem. Előbbit, mert térben és időben elvesződött az említett feszültség, utóbbit pedig azért, mert Nagyvárad vallási fanatizmusa (ami a katolicizmust illeti) jóformán kimerül a Kanonok-sor évenként megcsodálásában.

tamás

Képek forrása: http://www.csikijatekszin.ro

Midnight tango – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

színlap

A cím. Éjfél és tangó. Ebből még szerencsés találkozás is lehetne, ugyanakkor mindvégig azt érzem: a midnight részénél jobban el lehet rontani – a tangónál nem illik, hisz mégiscsak formálódó táncművészekről van szó.

Mi minden fér bele a midnájtba? Úgy érzem, ez a mennyiségi kérdés volt az, ami rontotta az András Lóránt főiskolásokkal készített előadás minőségét. Hiszen tudjuk, hogy az éjszaka ürügyén bármi megtörténhet, és bármit megtehetünk, a parkett (színpad) ugyanakkor nem tűri a vadhajtásokat –  nyilván a közönség sem.

Bevallom őszintén, az elején nagyon féltem. Először azért, mert bejött egy fekete özvegy, aztán azért, mert az ölében egy fekete pólyába öltöztetett baba volt, aztán azért, mert melléjük egy másik sápadt arcú is csatlakozott. Akaratomon kívül is az Addams Family jutott eszembe, mely képzettársítás nem éppen volt helyénvaló egy komoly hangvételűnek mutatkozó táncelőadás kezdetén. Ez persze lehet, hogy az én befogadóim hibám volt – de úgy érzem, hogy egy át nem gondolt, félszeg haláltánc motívummal (mely aztán a végén keretbe zárja a látottakat) nem tudtam többet kezdeni.

A kezdeti bizonytalanságokat legyőzve később a hangsúlyok nagyjából a helyükre kerültek; ha a szereplők megmaradtak a kaptafánál, azaz táncoltak, rendkívüli érzékenységgel tudtak zsigerig hatolni. Külön élmény volt szinte testközelből látni, ahogyan az izmok összehúzódnak s kiengednek, hallani minden levegővételt, látni az izzadtságcseppeket. Ez a közelség aztán hátrányukká is vált: amikor cselekményt próbáltak színpadra vinni, mintha nagyító alatt vizsgáltuk volna dramaturgiai hozzá(nem)értésüket. Az egymáshoz lazán kapcsolódó epikus elemek a szenvedély különböző formáival szembesítették a közönséget: érzéki szenvedély, testi szenvedély, lelki szenvedély, hazug szenvedély, „családonbelülierőszak” szenvedély, halálos szenvedély (no, nem a világjobbítós, „a nikotin durva, ettől leszel hulla” címszó alatti). A passziókról készített listát menetközben elveszíthették, hiszen a végén az előadás nem csupán zsúfolt, hanem önismétlő is lett.

Mindezen hiányosságokat félretéve, úgy érzem, a nap legjobb darabját láthattam – ezzel magyarázható talán a túlfűtöttségem is, amivel azt jelentem ki, hogy tegnap nekem ők védték meg a színpad becsületét. Persze ez a többi nap kontextusában túlzásnak hathat – a színház azonban a pillanat művészete, engem pedig abban a pillanatban nagyon magával ragadott a tánc és a zene kifinomultsága (mely tényezők kárpótoltak mindenféle vadhajtásért).

Köszönet illeti a szereplőket: Deák Orsolya, Bezsán Noémi, Győrfi Csaba, Péterfi Arnold, Pál Alíz, Madaras Zoltán, Zaiba Anikó, Antal József, Moldovan Monica, Ştian Ionuţ Claudio, Valdelvira Mario és Bloj Mihai főiskolásokat.

árpi 

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro

Világjobbítók – Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

színlap

Tasnádi Csaba neve nem ismeretlen a nagyváradi közönségnek, hiszen az ő rendezésében láthattuk a Közellenség és a Mágnás Miska előadásokat, most pedig egy újabb Tasnádi István-szöveggel tért vissza, a Világjobbítókkal, melyet a szatmári Északi Színház Harag György Társulata mutatott be. A Kohlhaas Mihály történetét újragondoló Közellenség az akkori évad egyik legjobb előadásának bizonyult, a Mágnás Miska már számos sebből vérzett, Tasnádi Csaba most látott szatmári rendezése pedig valóságos színházi mélyrepülésként hatott az IFESZT ötödik napján.

Kriston Géza (István István), Tököli Sándor (Egger Géza)

Egy üres színpad önmagában még nem jelent művészi értéket, szükséges a komoly, szuggesztív színpadi jelenlét, a kidolgozott színészi játék. Csütörtök este, a nagyteremben, mindkettőből hiányt szenvedtünk, s nem oldotta a hiányérzetet az a néhány díszletelem sem, melyet színpadmunkások tömege pakolt fel és le két jelenetváltás között. Néhány tárgynak szimbolikus jelentősége volt, de nem kellett sokat gondolkodnunk, hogy mi mit jelent. Az előadás egyik ilyen eleme az egyszerű, rácsos kerítésrészlet, amely mögé be lehetett állni és kész is volt a börtön. Persze senkit nem zavart a színpadon, hogy hol előtte, hol mögötte foglalnak helyet, a rács ettől függetlenül börtönt jelentett. Talán ezeket a következetlenségeket és hiányosságokat próbálta kompenzálni a vetített háttér. Az elmúlt néhány napban láthattuk, hogy vetíteni is kétfélét és kétféleképpen lehet: jót és rosszat, jól és rosszul. Pozitív példa a hétfői Peer Gynt, az elrettentéshez pedig maradjunk még a Világjobbítóknál. Az előadást nézve sokszor az az érzésem támadt, azért látok különböző képeket (tömbházat néhány, érthetetlen okból kéken villogó ablakkal; fura rozsdás fémfelületet stb.), mert ez volt a legegyszerűbb módja a folyton változó színpadkép megúszásának. Természetesen ez akár ésszerű érv is lehet, de akkor komolyan kéne venni a feladatot, időt és energiát fektetni a képek kidolgozásába és a kisfilmek normális elkészítésébe.

Kriston Géza (István István), Frici bá (Czintos József)

Nagy kérdés, hogy mekkora felelősség terheli a drámaírót, a rendezőt és mekkora a társulatot az ilyen és ehhez hasonló előadások esetében? Vitathatatlan, hogy Tasnádi István szövegének szkeccs technikája erőteljesen meghatározza a színpadi lehetőségeket, de a legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az előadás ezt didaktikus egyszerűségre fordítja. A figurák egy-egy jellembeli tulajdonságra épülnek, de mellőznek minden egyéb kritériumot, mely egy szereplő megalkotásához szükségesek lennének: Tököli Sándor alakjában ugyan tetten érhető a pitiáner roma bűnöző néhány vonása, de összességében – és főleg nyelvhasználatában – mégsem hiteles és következetes figura. Ez egyrészt a szöveg, másrészt a Tökölit alakító Egger Géza hibája. De az is tapasztalható, hogy a munkafolyamat során a rendező gyakran az elsőkörös megoldásokat választotta. Az előadás végén, bár dicséretre méltó próbálkozásnak bizonyult a közönség bevonása (hogy egy rögtönzött tévéadásban statisztáló közönségként hol tapsoljunk, hol pedig nevessünk), ezt mégis sikerült olyan mértékben elnyújtani, majd jó néhányszor megismételni, hogy végül kínossá vált a kényszerített interakció. Megdöbbentő volt látni, ahogy néhány jelenetben azok a szereplők, akiknek épp nem volt semmi „komoly” feladatuk, egyszerűen elvesztek a térben, lézengtek és már-már civilként kezdtek el funkcionálni. Ilyen volt a munkaközvetítő előtti várakozás, majd az űrlapok kitöltése utáni holtidő. A színpadi cselekmény zavarba ejtő egyszerűsége azt eredményezte, hogy körülbelül negyed óra után egyértelművé vált a végkifejlet, és fölöslegessé vált a további időhúzás. Ha lett volna valami más, ami lefoglalja a nézőt, legalább kellemes két órát tudhatnánk magunk mögött, de a színpadi klisék felvonultatásán túl, nem nyújtott túl sokat a két Tasnádi előadása.

Elképzelhető, hogy a két központi figurának, Kriston Gézának és Tököli Sándornak sikerül kiharcolniuk egy szebb világot, de az biztos, hogy abban nincs helye a Világjobbítók előadásnak.

tamás

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro/

Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis) – Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

színlap

Az Utolsó pillanat Bicskei István rendezésében egy Beckett-parafrázis, amely kiemelt szövegeket fogalmaz újra, elhagyva azok eredeti kontextusait.  Az alcímben szereplő parafrázis megjelölés könnyen adja a kérdést, hogy az előadás mennyire támaszkodik Beckett világára, azon kívül, hogy különböző szövegrészleteket emel be a drámáiból (Godot-ra várva; Játszma vége; Ó, azok a szép napok). Ugyanakkor nemcsak Beckett szövegeket hallunk. Az előadás három rétegből, világból tevődik össze. Az egyik a többfunkciós telefonfülkébe szorult bohócpáros, a másik a háttérben félig fénykép, félig kivetített arc. A harmadikban csoportjeleneteket látunk, melyek próbálják kiegészíteni az előadást. 

Tamás Boglár és Moşu Norbert-László

A színpadi káoszt a két bohócfigurának sikerül valahogy egybetartania. Következetesen vezetik végig a két szereplő egymás közötti viszonyát, érzékelik egymást a térben. Felelevenednek bennük a becketti figurák, a szűk telefonfülkében összeszorulva folyamatosan követik egymás rezdüléseit, felváltva támaszkodnak egymásra. Üdítő őket nézni. Mernek játékosságot hozni az amúgy komor, és komolyra vett előadásba. Ilyen az a jelenet, mikor a fiú elkezdi mesélni a lánynak Piroska és a farkas meséjét. Átsétál egy elkopott Piroska figura a színpadon. A másik jól működő jelenetben a lány mindegyre hajtogatja, hogy fázik. A fiú segítőkészen kabátokat halmoz a hátára. A végén, amikor már csak egy kabátdombot látunk, a fiú mankót ad a meggörnyedtnek, majd magába feledkezve a halomra ül, és könnyezve sajnálkozni kezd arról, hogy milliók szenvedtek, míg ő aludt és nem figyelt. A két színész között megjelenő játékosság adhatná az előadás erejét, hiszen olyan kontrasztot mutat fel, ami a súlyos gondolatokat megemeli. Megemelné.  

Milyen rendezői gesztus rejtőzik a háttérben megjelenő nagy száj mögött, amely mindenhatóként szólal meg? Milyen gondolat az alapja a rendezői szájon (egy rugalmas vászonhasadék a díszletfalon) keresztül kiforduló szereplőknek; milyen attitűdről árulkodik ez? A hatalmas arc nézése mozdulatlan (orrtól felfele poszter), a szája mozog (amit vetítve látunk), monológokat hallunk. A monológok mellett a száj ajtóként is szolgál. A bohócokon kívül – akik eleve ott vannak a színpadon, és ott is maradnak –, minden más szereplő ezen a résen keresztül jön be. Akkor jelennek meg, ha a rendező kimondja, „kiöklendezi”, „megszüli” őket.

A rituális hangulatú mozgássorozatok, a megváltó megjelenése a színpadon, a reménytojás megszületése, benne rejlik egy zöldellő bonsai-jal – ezek nem férnek össze a becketti gondolattal, legalábbis amelyet a szövegek hordoznak magukban. A tömegjelenetekben különböző, látszólag nem összefüggő cselekvéseket ismételnek a szereplők. Megjelenik típusként az anya-, a pap-, a katona, a fiatal figurája, viszont a rendezői szájon ki- és bemászó csoportok kiléte, színpadi értelme meghatározhatatlan. A karaktertípusok megjelenítése homályos. Jelmezük, és az általuk végrehajtott cselekvéssorozatok néhol önkényesnek tűnnek. A rituális jellegű mozgások esetében az előadás nem tisztázza, miként is kapcsolódnak akár a bohócjáték, akár a nagy arc monologizálásának szintjéhez. A csoportjelenetek jelenléte megindokolatlan, zavaros marad a néző számára.

Szembetűnő egy erős rendezői „agyalás”, egy összetett, de még nem letisztult gondolat, amit az Utolsó pillanatnak nem sikerül kibogoznia.

bréka

Képek forrása: http://www.figura.ro

Tóték – Aradi Kamaraszínház, Arad

színlap

A Tótékat mindenki ismeri. Az iskolában írtunk róla dolgozatot, láttuk a filmet, olvastuk a darabot. Ennek ellenére persze lehet egy klasszikus előadást csinálni, katonajelmezzel, sok-sok dobozzal és kinti pottyantóssal. Balog József mégsem ezt tette, amikor nekivágott az Aradi Kamaraszínházzal és a szegedi Maszk Egyesülettel a közös munkának.

Ágika (Éder Enikő), Postás (Lung László Zsolt), Tót (Geltz Péter), Őrnagy (Harsányi Attila)

Belépve a stúdiótermi térbe, kaotikus állapotok fogadják a nézőt. Leamortizált biciklivázak itt-ott, biciklikerékre kihúzott szárítókötelek, rájuk aggatva néhány tárgy: cumi, papírfenyők és hasonlók. A színpad hátsó részén emelvény, rajta szintén bicikli, mindez pedig azt sejteti, hogy az előadás nagyon dinamikus lesz: a gigantikus és stilizált gépezet, melyet ezek a véletlenszerűen elhelyezett szerkezetek alkotnak, majd jól mozgásba lendül, s csak ontja majd magából a dobozokat, vagy valami hasonló. Aztán nem így lett. A bicikliket alig használták, a cumi és papírfenyő a helyén maradt, hozzá sem nyúltak, a szárítóköteleket meg csak kerülgették. Az emelvényre valóban felmászott a postást alakító Lung László Zsolt, aki egy bohóc bőrébe bújva úgy tett, mintha irányítaná a történteket. (Ugye a szöveg szerint valóban ő az, aki irányítja az eseményeket az által, hogy nem kézbesíti időben – vagy egyáltalán nem kézbesíti – a küldeményeket.) A mi bohóc-postásunk azonban csak úgy tett, mintha irányítana, és hiába beszélt mikrofonba, hiába kölcsönzött hangeffektusokat egy-egy gesztusnak, az előadás nagy részét némán szemlélte. Olykor meg is feledkeztünk róla, hogy ott fenn álldogál.

Tót (Geltz Péter), Őrnagy (Harsányi Attila)

Az előadás egészén érezhető volt, hogy a rendező foglalkozott a darabbal, megvizsgálta, milyen lehetőségeket rejt Örkény szövege, volt is néhány jó gondolata, de valahogy mégsem sikerült kidolgozni őket, így félkész állapotban maradtak. Ugyanez elmondható a színészi játékról is, az őrnagyot alakító Harsányi Attilát kivéve. Súlytalan figurák jelentek meg a színpadon, a Tótot alakító Geltz Péter sokkal inkább emlékeztetett a Jean-viccek melankolikus arisztokratájára, mint egy olyan figurára (tűzoltóparancsnokra!), aki ellen harcolni lehetne, akit értelmetlen kívánságaival az őrnagy meg tudna törni. Ugyancsak kívülállóként jelent meg a Tótnét alakító Bacskó Tünde, akinek mindössze néhány színpadi megnyilvánulásán lehetett azt érezni, hogy részese annak az abszurd őrületnek, melyen a Tót család kénytelen átmenni. Éder Enikő Ágikája olyan volt, mint bármelyik másik általa alakított szerep: a néző elvárná, hogy végre más színeket is lásson az amúgy tehetséges színésznőtől, de erre Balog József előadása minden bizonnyal nem alkalmas. Mindezek mellett (vagy pont ezért) Harsányi Attila ismét megmentette az előadást. Ha őrültet, zsarnokot, megbomlott elmét kell erdélyi (és nem csak) színpadokon eljátszatni, Harsányi mindig jó választás lesz. Bravúrosan összetett figurákat elevenít meg, apró gesztusokba sűrít teljes idegállapotokat és közben emberi marad, alakítása életszagú, hiteles és élvezhető. Az őrnagy megformálásakor is ez tapasztalható. Koncentrált és mégis könnyed játéka az előadás igazi motorja, és nem csak azért, mert ő tart kapcsolatot legintenzívebben a közönséggel, hanem mert a szövegben rejlő abszurditás egyedül az ő alakításában mutatkozik meg.

Az abszurd létállapot – sok egyéb mellett – hiányzik az előadásból. Azzal, hogy a rendező meg-megtörte a szöveget különböző hangeffektusokkal és dalokkal, illetve hogy megteremtett egy kívülálló szemlélőt (a bohóc-postást), aki szinte végig jelen van a színen, oly mértékben elemelte a figurákat, olyan durván kiragadta őket egy bizonyos létállapotból, hogy az örkényi vízió értelmezhetetlenné vált; az abszurd közeg, ami mozgatórugója lehetne az előadásnak, teljességgel megszűnt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Balog József fogott öt szereplőt, szépen bedobozolta őket, de a csomagból épp Örkény Tótékja maradt ki. 

tamás

Képek forrása: http://akamara.ro

A Címer – Állami Zsidó Színház, Bukarest

színlap

A bukaresti zsidó színház előadása után azon kezdtem gondolkodni, vajon mennyire él az emberek tudatában ennek a színháznak a létezése, valamint, hogy mitől zsidó színház a zsidó színház. A színház honlapján az olvasható, hogy már 130 éve létezik, Iaşi-ban alakult, majd a társulat 1900 körül Bukarestbe költözött, és azóta is folyamatosan léteznek, vendégszerepelnek az ország különböző városaiban illetve világszerte. A társulatra jellemző, hogy zsidó szerzők műveit viszik színpadra, és jiddisül beszélnek az előadásokban – ezáltal a nagyközönség tudatába vésik létezésüket.

Leon (Veaceslav Grosu), Tanti (Luana Stoica), Groisglik (Nicolae Călugăriţa)

Az előadás díszlete első pillantásra: falra aggatott, poros családi portrék egymás mellett és alatt; a terem közepén egy óriási, földtől plafonig érő csillár, melyet sűrű pókháló fed;  egy fotel a színpad jobb szélén; szürke és sötétkék falak; néha fel-felvillan egy égő, majd kialszik. A szereplők első, sóhajokkal teli, múltat fájlaló megnyilvánulásai a Csehov-művek hangulatát és történeteit idézik.  Különösen a Három nővért és a Cseresznyéskertet. Mert Shalom Ash drámájában arról van szó, hogy egy valamikor gazdag és boldog család tönkrement, a házat penész és por fedi, a lassú pusztulás pedig különös, rezignált hangulatot teremt. A probléma az, hogy a csehovi hangulat olyannyira erős és jellegzetes, hogy a néző megköveteli ennek az állapotnak a fenntartását az előadás teljes ideje alatt, ha már hozzányúltak az alkotók. Úgymond megköveteli, hogy méltó legyen ez az előadás ahhoz a hangulathoz.  Ez viszont elmarad.

Groisglik (Nicolae Călugăriţă) úr elvesztette feleségét, egyedül, magányosan neveli három leányát, és  egyetlen fiát, aki képtelen ömagát eltartani. Groisglik úr alkoholba fojtja múltját, magában beszél, észre sem veszi, hogy gyermekei is mind a múlt áldozatai: középső lánya beleőrül az anyja elvesztésébe, ő maga válik a halál szimbólumává, sőt, ő idézi színpadra az anya alakját azáltal, hogy egy róla készült életnagyságú portrét ölelget. Vonszolja maga után a festményt, mint ember a sorsát. Ez a sem élő, sem halott lény teremt összeköttetést a reális és irracionális között, olykor groteszk módon.  A legkisebb lány esküvőről álmodik, folyton ünnepelni akar. Ezzel ellentétben fiútestvérüket, Leont (Veaceslav Grosu) munkára szeretnék bírni. Leon folyton ellenkezik, őrült kirohanásai után elhatározza, hogy Párizsba költözik, de végül mégiscsak lekottázza a Moszkva-effektust: túlságosan bátor lépés lenne részéről Párizsba költözni és megváltoztatni az eddigi unalmas életet. Aztán titokban feleségül vesz egy dúsgazdag, de alacsony társadalmi rétegből származó nőt, Roza-t (Arabela Neazi). Mintha ebben a döntésben sem lenne biztos.

Groisglik (Nicolae Călugăriţa), Zoşe (Iolanda Covaci)

Idáig a történet érthető, világos, még elnézzük a színészek esetlenségét, indokolatlanul széles gesztusait, de végül a testi merevség, kidolgozatlan gesztudrendszer teljes zavart teremt: a kifejezés nem talál rá a megfelelő kifejezőeszközre. Gondolok itt a helyzetkomikumok sikertelenségére egy-egy olyan jelenetben, ahol a lelkiismeret mélységeit kapargatják a szereplők. Nincs kontraszt hatás, csupán tartalmatlan megjátszások. Sok fenékcsípkedés, táncoló-daloló ugrabugrálás, az őrült testvér ijesztő jelenléte: mind olyan egyértelműségek, melyek egy cseppnyi gondolkodási időt sem hagynak a nézőnek. Közben bonyolódnak a szereplők közti kapcsolatok. A legkisebb és a legidősebb leány beleszeret Roza fivéreibe, de az előre kitervelt házasságot Roza megtiltja, mert itt egyedül az ő érdekeiről és akaratáról van szó.  Hogy pontosan miért, nem tudjuk, mert senki sem tartotta fontosnak egy erős érvrendszer felállítását, melyből megszülethetne az igazi csattanó, az igazi családi tragédia, vagy épp a komikus-békülős vég. Miről is lehet szó, miért ilyen akaratos és katonás ez a Roza a sok gyenge és puhány férfi mellett? Nyitva marad a kérdés. Az viszont látható: a nő a vagyonos, a nő az uralkodó, a nő ad munkát a férfinak (Leonnak), a nő tartja fenn a családot, ígérgeti Párizst, Berlint és Karlsbadot, a végső boldogságot és a nő újítja fel apósa ósdi  házát. Talán ezekből az eleve adott elemekből kiindulva mégis sikerül Rozanak egy kis kegyetlenséget, szerepéhez kellő modorosságot felmutatnia.  Elindulnak ebben a történetben olyan szálak, melyek az emberi kapcsolatok mélyére ásnának,  ha lenne színészi játék, lenne a cselekedeteknek tudatos rendje. De elfolytódtak a történetben azok az eleven dolgok, melyek az élethez és a valósághoz kötnek minket, a nézőtéren ülőket. Elfolytódtak azáltal, hogy elsiklott az előadás a saját, lényegi kérdései fölött: mire valók a családi portrék, mire való a múlt, a címer, benne kell abban ragadni? Hogyan értelmezhető a műben a férfi-nő közötti kapcsolat? Milyen lehet ebben a helyzetben az apa-gyerek viszony?

szréka

Képek forrása: http://www.teatrul-evreiesc.ro