A cím. Éjfél
és tangó. Ebből még szerencsés találkozás is lehetne, ugyanakkor mindvégig azt
érzem: a midnight részénél jobban el lehet rontani – a tangónál nem
illik, hisz mégiscsak formálódó táncművészekről van szó.
Mi minden fér
bele a midnájtba? Úgy érzem, ez a mennyiségi kérdés volt az, ami rontotta az
András Lóránt főiskolásokkal készített előadás minőségét. Hiszen tudjuk, hogy
az éjszaka ürügyén bármi megtörténhet, és bármit megtehetünk, a parkett
(színpad) ugyanakkor nem tűri a vadhajtásokat – nyilván a közönség sem.
Bevallom
őszintén, az elején nagyon féltem. Először azért, mert bejött egy fekete
özvegy, aztán azért, mert az ölében egy fekete pólyába öltöztetett baba volt,
aztán azért, mert melléjük egy másik sápadt arcú is csatlakozott. Akaratomon
kívül is az Addams Family jutott eszembe, mely képzettársítás nem éppen volt
helyénvaló egy komoly hangvételűnek mutatkozó táncelőadás kezdetén. Ez persze
lehet, hogy az én befogadóim hibám volt – de úgy érzem, hogy egy át nem
gondolt, félszeg haláltánc motívummal (mely aztán a végén keretbe zárja a
látottakat) nem tudtam többet kezdeni.
A kezdeti
bizonytalanságokat legyőzve később a hangsúlyok nagyjából a helyükre kerültek; ha
a szereplők megmaradtak a kaptafánál, azaz táncoltak, rendkívüli érzékenységgel
tudtak zsigerig hatolni. Külön élmény volt szinte testközelből látni, ahogyan
az izmok összehúzódnak s kiengednek, hallani minden levegővételt, látni az
izzadtságcseppeket. Ez a közelség aztán hátrányukká is vált: amikor cselekményt
próbáltak színpadra vinni, mintha nagyító alatt vizsgáltuk volna dramaturgiai
hozzá(nem)értésüket. Az egymáshoz lazán kapcsolódó epikus elemek a szenvedély
különböző formáival szembesítették a közönséget: érzéki szenvedély, testi
szenvedély, lelki szenvedély, hazug szenvedély, „családonbelülierőszak”
szenvedély, halálos szenvedély (no, nem a világjobbítós, „a nikotin durva,
ettől leszel hulla” címszó alatti). A passziókról készített listát menetközben
elveszíthették, hiszen a végén az előadás nem csupán zsúfolt, hanem önismétlő
is lett.
Mindezen
hiányosságokat félretéve, úgy érzem, a nap legjobb darabját láthattam – ezzel
magyarázható talán a túlfűtöttségem is, amivel azt jelentem ki, hogy tegnap
nekem ők védték meg a színpad becsületét. Persze ez a többi nap kontextusában túlzásnak
hathat – a színház azonban a pillanat művészete, engem pedig abban a
pillanatban nagyon magával ragadott a tánc és a zene kifinomultsága (mely
tényezők kárpótoltak mindenféle vadhajtásért).
Köszönet
illeti a szereplőket: Deák Orsolya, Bezsán Noémi, Győrfi Csaba, Péterfi
Arnold, Pál Alíz, Madaras Zoltán, Zaiba Anikó, Antal József, Moldovan Monica, Ştian Ionuţ Claudio, Valdelvira Mario és Bloj Mihai főiskolásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése