Díjak és díjlisták

Lentebb olvashatjátok a 2012-es IFESZT szakmai zsűrijének (Darvay Nagy Adrienne, András Lóránt, Forgách András, Ştefan Iordănescu és Zsehránszky István) döntését.

Úgy döntöttünk, hogy mi is nyilvánosság elé tárjuk az egyhetes színháznézés és szerkesztőségi suskusolások eredményeképpen kialakult alternatív díjlistánkat. Számunkra a különböző kategóriák legjobbjai nem feltétlenül csak egy előadásra vagy egyetlen színészi teljesítményre vonatkoznak. A hagyományos kategóriákon túl pillanatokat, mozzanatokat, gesztusokat, színházi gondolatokat, beletrafálásokat és félrefutásokat is díjaztunk. 

A szakmai zsűri döntése:

Legjobb rendező: Bocsárdi László (Tamási Áron Színház)

Legjobb női szereplő: Blénessy Enikő (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi szereplő: Kardos M. Róbert (Jelenetek egy kivégzésből)

Legjobb női mellékszereplő: Török Olga (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi mellékszereplő: Szakács László (Bánk bán)

Legjobb díszlet: Velica Panduru (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

A szerkesztőség döntése:

Legjobb rendezés: Bocsárdi László (Tamási Áron Színház)

Legjobb előadás: Peer Gynt (rendező: Horváth Csaba)

Legjobb női főszereplő: Berekméri Katalin (A makrancos hölgy), Blénessy Enikő (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború), Ráckevei Anna (Jelenetek egy kivégzésből)

Legjobb férfi főszereplő: Bányai Kelemen Barna (Bányavakság), Krisztik Csaba (Peer Gynt), Mátray László (Bánk bán)

Legjobb női mellékszereplő: Nagy Dorottya (Bányavakság), Török Olga (GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború)

Legjobb férfi mellékszereplő: Andrássy Máté (Peer Gynt), Pálffy Tibor (Bánk bán)

Legjobb látvány: Jelenetek egy kivégzésből (Kiss Borbála), Peer Gynt (Milorad Krstić)

***

Római vakáció díj: A Világjobbítóknak, de csak abban az esetben, ha az egész társulat mehet

A legjobb „ugyanolyan” színész: Harsányi Attila

A legélesebb színpadi sikítás: Lackó Tekla

A legtöbb díszletező egyszerre a színpadon: Világjobbítók

A színpadi pálinkázás nagymesterei: Bányai Kelemen Barna, Szakács László

A legmegdöbbentőbb csirkejelmez ever: Utolsó pillanat

A legizmosabb színészi fenék: Pál Hunor

A legjobb Bocsárdi-díj: Bocsárdi László

A legkevésbé nyugdíjasbarát előadás: A demokrácia ellen

A legötletesebb feliratozás: Fúriák & A nagy háború

A legláthatatlanabb feliratozás: A demokrácia ellen

A legkevésbé kihasznált díszlet: Tóték

A leglassúbb színházi pók: A demokrácia ellen pókja

A leghosszabb három év díj: Mit csináltál három évig?

A legtöbb ki- és berohanás a színpadra: A címer

A leggyümölcsözőbb előadás: A fösvény

Vasárnap

Szerintem szRéka soha nem alszik. Bármikor írok neki SMS-t, hajnali háromkor vagy hatkor, azonnal válaszol.

A fáradtságtól néha percekre elbambulok. Majd újból kiélesedik minden, és futok tovább. Annyi megírásra váró és vágatlan szövegünk van még: és itt az utolsó nap. (bRéka megnyugtatott, hogy a dráMA blogjára még egy hónappal később is töltöttek fel anyagokat. De én szeretném minél hamarabb lezárni.)

Különben ma tombol a káosz. Bennem. Elfelejtem, hogy Emőke éjszaka elvállalta a Scapint – éjszaka annyi mindent mond/anak az ember/nek, amire másnap nincs emlékezés –, és délben Tamásra akarom sózni, hogy írjon róla. (Szegény Tamást már reggel el akartam küldeni Fórumra, de nem értem el. Közben megjelent Árpi és vállára vette a feladatot – mindezt a helyszínen lévő szRékán keresztül szerveztük le telefonon.) Aztán háromnegyed négykor rádöbbenek, nincs senki a szebeniekre, úgyhogy ismét hívom Tamást, aki épp a város túlsó felében kávézik, és kérve kérem, mint anyját a gyermek, pattanjon azonnal taxiba.    

Na jó, túlzó ez a retorika: önmagától működik a csapat, csodás a kooperáció, mindenki pont azt csinálja, amiben a legjobb.

bRéka a technika (és még jópár dolog) angyala. Nélküle a blog nem úgy nézne ki, ahogy. Nem lenne blog.

Hogy lehet naplót írni, ha a gyakorlatban nem tagoljuk a napokat? (Tamás posztja a facebook-on: Hogy kíván jó éjszakát egy fesztivál-blogger? Jó reggelt!)

Kitaláltam azt, ami nem működik. Az volt az ötlet, hogy kiteszünk egy nagy papírt a falra és közösen írjuk meg az utolsó napi FESZT-LÍRÁT. Három mondatot sikerült összekaparni estig. Íme:

„Jót tett nekem az együttgondolkodás. Szocio-logiko-hiszteriko-szellemileg.” (szRéka)

„Mindenki nyerít. A mondanivalónk végét így zárjuk: na, mindegy. Áh, én ezt nem értem, na, mindegy.” (emőke)

„Én szívesen kiosztanám a legjobb állófogadás díját is! (Az alkohol ugyanis inspirálja az alkotást.)” (árpi)

A szebeniek elvettek egy órát az életemből. Bocs, másfelet, mert fél órát várakoztattak. Ma jó színházat nézni se volt idő, nemhogy rosszat… Amúgy, esküszöm, fát lehet hasogatni a tekintetemen. A Scapint már láttam, szünetben nem mentem vissza, próbáltam haladni a szövegekkel. Az előadás fesztív végét azonban a cigizdében (rekreációs dohányzás) csíptem el: egy öltönyös férfi azon dilemmázott – öt másodperce volt erre –, hogy a vörös bársonnyal leterített asztallal együtt tolja-e színpadra a hatalmas virágcsokrot. Győzött a józan ész, hurrá.

Egy óra alatt összerakjuk a szerkesztőségi díjlistát, és közben igen jól szórakozunk. Ám a sietség: kifelejtjük az udvarhelyiek Plazmáját, amin jól szórakoztam. Nem baj, ide bekerül. Legyen az övék: a legelőadásabb felolvasószínház díja. Biztos van még, ami kihullott a figyelmünkből… Ugye, apró fricskáink nem bántottak senkit túlságosan?

Éjjel kettőkor végre mi is eljutunk a Moszkvába. Végre megiszunk valami alkoholt. Egy asztalnál Fazakas Márta elmélyült beszélgetést folytat Szabó K.-val. Gondterhelt arcuk azt sugallja, fesztiválkiértékelő zajlik. Nem merek köszönni, komolynak tűnik a helyzet. Miközben szerkesztőségileg lazulunk – bRéka és Emőke egyre inkább alvó állapotban –, Sebestyén Abát többször látom jobbra-balra cikázni a folyosón. Vajon mit keres? Remélem nem a kijáratot.

Tamás elmélete: az ember akkor fanyalodik sörre, ha a pultos nyomást gyakorol rá, és nincs ideje eldönteni, mit rendeljen. Mélyen egyetértek. De nem hatódtam meg az „utolsó kör” fenyegetéstől, fröccsöt kértem. Különben milyen szokás kólával keverni a sört, Tamás, kártékonnyal a keserűt?   

Emőke: „Valami nem stimmel velem, folyik a kád oldalából a víz, miközben tusolok. De ha bRéka tusol, nem. Mi a probléma? Nem értem.”

Kiderítettem, miért kellett fesztivállakókként a night clubban reggeliznünk egyik reggel, de ezt a titkot sírba viszem.

Van egy halott, meg se született rovatunk, mert – bár van fantáziánk – nem tudunk rajzolni. A ZIP-SZÍNHÁZ (lett volna). Az volt a koncepció, hogy minden előadást három-négy képkockába, miniképregényként sűrítsünk össze. ZIP, RIP.

Árpi hol van? Mert nincs itt.

Bírom Emőke fanyar humorát. Majdnem úgy adja elő, mintha nem humor lenne, nekem is időbe tellett, míg felfogtam. Lassú víz. Iszapos partot mos.

Demeter Kata mondata, amit kivágtunk a vele készített interjúból, hogy aztán mindenhol máshol használjuk: „Vannak helyzetek és benyomások.”

bRékával még vasárnap is rendezgetjük a blogot. Amíg vonataink nem indulnak.

anikó

Egy művet a szabadságfoka tehet csak fontossá számomra

Forgách Andrást, írót, dramaturgot, az Interetnikai fesztivál szakmai zsűrijének tagját kérdeztük

Forgách András

Milyen különleges feladatai vannak a zsűrinek egy színházi fesztiválon?

Az én véleményem, hogy a zsűrinek a díjakkal az lenne a dolga, hogy az egész fesztiválról adjon valami átfogó, szerkezeti értékrendhez hasonló képet, nem pedig az, hogy aranyérmeket osztogasson az úgynevezett legjobbaknak. Tehát aki a díjakat végigolvassa, kapjon egy képet a fesztivál gondolatiságáról. Azt gondolom, a zsűri dolga, hogy mindig az egészet érzékelje, ne csak az egyes előadásokat.

A látott előadások alapján milyen képe alakult ki a romániai illetve erdélyi színházakról ahhoz képest, amit eddig tapasztalt?

Jártam néhányszor Erdélyben, volt egy bemutatóm Székelyudvarhelyen, amit Szabó K. István rendezett, és Pesten néha látok előadásokat. Most az az érzésem, hogy másképp ugyan, de itt is változóban van a színház nyelve. Kicsit a fesztivál alapján mondom, hogy – ez Magyarországra is igaz, csak más okai vannak – a szórakoztatóipar tör előre. Kevesebb a gondolatilag szabad, izgalmas és kísérletező előadás. Itt egy nagyon speciális helyzetről beszélünk, a román és a magyar színháznak van egy különös érintkezése: rengeteg román rendező jön, egy nagy iskola képviselői, akik járják az országot, minden színházban évente hatot rendeznek, és minden színházban a saját egyéni jelüket hagyják az előadáson. Magyarországon ez nincs, hogy ennyire szimbiózisban éljen két színházi nyelv, két színházi kultúra, mint Erdélyben – a fesztivál több előadását ismert román rendezők rendezték, van egy román zsűritársunk is, Stefan Iordanescu, aki több helyen volt színházigazgató –: ez nagyon érdekes dolog. Ugyanez vonatkozik a színészekre is: a román színházi, színészi nyelv teljesen más, mint a magyar.

Mit ért ezen a különbségen? 

Talán a román színészek pszichológiailag kevésbé realisták, sokkal bátrabbak, időnként felületesek. Viszont nagyon jó színészekről beszélek. Lehet, hogy lélektanilag felületesek, de merészség, esztétika, ötlet tekintetében sokkal bátrabban nyúlnak egy szerephez, másképp közelítik meg. Azt látom, hogy az erdélyi színházakban, a magyar színészek játékában keveredik ez. Nyilván mert a színészek mozognak. Sokat utaznak a társulatok, az internet és a televízió miatt pedig egységesebb lett a stílus. Például Andrei Serban többször is rendezett a Nemzetiben. A színészek szeretnek vele dolgozni, mert teljesen más, mint egy magyar rendező. Létrejött egy új típusú magyar színész, aki már ezt a felhőtlenebb, szabadabb, szemtelenebb színészetet is művelni tudja, mint ami a románra jellemző. Könnyebben, lazábban tud váltani a különböző síkok között, nem törődik annyira a magyar színészetre inkább jellemző pszichológiai megalapozottsággal.

Ám ezen a fesztiválon a fő tendencia mégiscsak az, hogy színvonalasan vagy kevésbé igényesen, de a színházművészet elindult a szórakoztató előadások gyártása felé. Személy szerint én nem örülök ennek. Azért örülök a tegnap este látott német darabnak (Geschlaechter— szerk megj.), mert nem ezt a vonalat képviseli. Nem az volt a céljuk, hogy mindenáron széles népszerűségnek örvendő darabot mutassanak be, hanem szemtelenebb, érzékibb, szabadabb színházat csinálnak. Erre nagyon nagy szükség van. Nem mondom, hogy minden színháznak ilyennek kell lennie.

Igazából két előadás volt eddig, ami miatt elég nehéz helyzetben vagyunk: a Bánk bán meg a Geschlaechter. Ez a két előadás, ahol úgy érezte az ember, ha közelebb megy hozzá, akkor is egyben marad a gondolat, és marad benne annyi szabadság – mert egy művet szabadságfoka tehet csak fontossá számomra. Egyáltalán nem akarom lebecsülni a többi előadást. Csak ugye az volt az alapkérdésed, milyennek látom a mostani erdélyi színházat. Úgy látom, hogy kommersz irányba halad, ha ezt a válogatást reprezentatívnak tekintjük.

Ez a tendencia nem a gazdasági viszonyoknak, a csökkenő anyagi támogatásnak köszönhetően jön létre? 

Hogy látja, a színházak gazdasági helyzete hogyan függ össze a minőséggel?

A helyzet hasonló, mint Magyarországon. Beszélgettem erről Bocsárdi Lászlóval és másokkal is, és úgy látom, a politika ugyanúgy kezd beavatkozni itt is a színházak életébe, mondván, ők szerzik a pénzt. De Erdélyre talán ez kevésbé volt jellemző eddig. Nyilván mindig készültek olyan előadások, amelyek arra szolgáltak, hogy könnyebben becsalogassák a nézőt, és nem hibáztatom a színházakat ezért. Én most arról beszélek, hogy ha van egy fesztivál, aminek reprezentatív előadásokat kell bemutatnia, akkor az ember arra számít, hogy nagyobb bátorsággal szembesül, több előadásra is jellemző lesz egy kereső, határátlépő attitűd.

Úgy vélem, maga a színházi forma is nagy változásoknak van kitéve. Nem arról a műsortervről beszélek, amit le lehet gyártani egy évad alatt, hanem olyan előadásokról, amelyek a kor sajátos arculatát is leképezik. Volt ilyen előadás, például a Világjobbítók, de a színészi munka meglehetősen dekoncentrált és konvencionális benne. Hiába vetítenek a színész háta mögé képeket, ha a színészi játék nem közvetíti ezt a fajta új gondolatot, amit a világból le lehetne szűrni. Azt látom, és ez a határ mindkét oldalára igaz, hogy biztonsági játék folyik a színházakban. Ami egyébként rendben van, csak... Nem szeretek így ítélkezni.  Mert a magyarországi helyzet sem valami rózsás. De az igényeimet illetően azt hiszem, kicsit én járok közelebb a művészi igazsághoz.

Ugyanakkor nem akarok prófétaként föllépni, és számon kérni az erdélyi színházaktól, hogy miért nem ilyenek. A Jelenetekben, a Makrancosban, a Fösvényben is láttam nagyon jól, részleteiben kidolgozott színészi alakításokat. Ott van például Székely Csaba Bányavaksága. Hosszú idő óta először történt meg, hogy valaki nagyon sikeresen tudott létrehozni egy mitológiát, egy családtörténeti mitológiát, egy erdélyi mitológiát, egy falu mitológiáját – mindegy, milyen mintákra építve –, amelyben technikailag rendkívül letisztultan tudja elmondani a bohózatként, de tragédiaként is könnyen értelmezhető történetet. Ez jó, mert esetleg pont attól indulhat be az új magyar, erdélyi drámaírás, hogy keletkezik egy nagyon sikeres minta, amit jó utánozni, mert akkor sikeres lesz az ember. Iordanescu azt mondta, hogy már a román drámaírókra is hatással van Székely Csaba, tanulmányozzák.  

Nagyon tetszett, amit az a bizonyos Aba csinált, ő a Bányavakság rendezője. Látszott rajta, hogy a színészetében is szuverénebb, más eszközökkel dolgozik, mint a körülötte lévők. Ezt tenni a legnehezebb, mert a színházaknak van egy igényrendszere, nehéz azt mondani, én most másfele megyek. Ezért volt jó a temesvári előadás, mert leképezte azt a töredezettséget, ami a mai társadalomban van. Például azt, hogy színészként hányféle irányt vehet az életed. Bocsárdi is nagy név Magyarországon, ebben a Bánk bánban újra igazolódott számomra, miért: mély gondolatai vannak problematikus művekről, és egyelőre ő még képes megteremteni azokat a körülményeket, hogy szabadon, a saját gondolatai irányában dolgozhasson.

Tehát voltak a fesztiválon előadások, amelyek kedvesek voltak a szívemnek.  Ezzel együtt, mint Magyarországon, itt is látszik, hogy meg vannak ijedve a színházak. Ezért biztonsági játékra törekszenek, ami nem kedvez a kísérletezésnek, a nyitottságnak.

szréka

Képek forrása: vidorfest.hu

Az interjú hosszabb változata a www.jatekter.ro oldalon olvasható.

Scapin, a szemfényvesztő – Debreceni Csokonai Színház

színlap

Egyhétnyi intenzív előadásnézés után az ember elvárja, hogy a fesztiválzáró darab megállja a helyét. Fontos a jó lezárás, akárcsak a jó kezdés. Az IFESZT-nek mindkettő sikerült. Vasárnap, a debreceni Csokonai Színház Scapin, a szemfényvesztő című előadása láthatóan sikert aratott: a közönség állva tapsolt a végén (és amint azt megtudtuk a Pálffy Tibor-interjúból, a magyar közönség ritkán teszi meg ezt a gesztust).

A díjkiosztó a már előadásra berendezett színpadon zajlott, és egész végig bosszantotta a fantáziám ez a zsúfolt tér, kíváncsi voltam, ez csupán szemfényvesztés, vagy tényleg funkcionális lesz majd a díszlet.

Egy nem megszokott módon üzemelő kávéház: itt talán sosincs záróra, a pincér nem kérdi meg, ki mit szeretne inni és a betérő vendégeket összeköti valami különös. Minden bútor kopott, elhasznált, egy részük nejlonnal letakart, poros, a székek egymásba rakva tornyosulnak, plusz egy koszos üvegű forgóajtó, ami – úgy tűnik – kimozdult a helyéből, és mindezek fölött egy teret uraló festmény egy méltóságteljes dámáról – aki figyel. Ez a kávézó egy összehozó közösségi tér: kapcsolatok gyűjtőhelye. Itt derül ki, hogy két fiatalember keresi a boldogságot, a szerelmet, de apjuk szerint nem jó helyen keresgélnek. A fiúk Scapinhez fordulnak segítségért, akinek minden furfangját és találékonyságát be kell vetnie, hogy az apákat legyőzzék.

Scapin (Trill Zsolt)

Scapin, úgy tűnik, mindenhez ért: egyszerre kerítő, kitűnő emberismerő, érzékeny zongorista, bűvész, agyafúrt és okos megtévesztő, bohém és kimért, fanyar humorú életművész. Mindig tartogat valamilyen meglepetést, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a következő pillanatban vajon mivel áll elő. A meglepetésszerzés az egész előadásra érvényes, olyan apró és finom gesztusok teszik izgalmassá, amelyek állandó figyelmet igényelnek. Nem beszélve a majdnem néma pincérről, aki kimért, elegáns, egyenes tartású, idegesítően nyugodt és precízen közönyös. Nem tudjuk, mikor szólal meg, vagy egyáltalán megszólal-e, olyan, mintha kívülállóként tevékenykedne, mégis ő készíti elő a következő mozzanathoz szükséges kellékeket, kávét főz, csirkét grillez, italt tölt, és látszólag kimarad a szeme előtt zajló csalásokból. Mégis adott pillanatban ő gördíti tovább a cselekményt. A két szerelmes, Scapin segítségére váró fiú gyámoltalansága komikussá válik: a felnőtt életre képtelenek, apjuk árnyékában élnek, rettegnek szembenézni velük, nagyra nőtt óvodások, akik inkább elbújnak a szék alá vagy egy szendvics mögé, minthogy szembenézzenek atyjukkal.

Az előadás gördülékeny, minden pillanata jól kitalált, precíz és kidolgozott. Ebben talán a legtöbb része Scapin figurájának van, aki köré szerveződik a cselekmény, és aki hihetetlen energiával játszik, játszik és játszik.

Scapin (Trill Zsolt)

Szerettem a forgóajtó funkcióját, azt a játékot, ahogy behozza az embereket a térbe és kiviszi, vagy épp üresen forog körbe-körbe. Beigazolódott, hogy a díszlet nem csupán szemfényvesztés: még a tetőig felpakolt székpiramis tetejére is felszaladt Scapin. És a festmény is élővé válik az előadás végén: a megtestesült múlt lépik ki mögüle, a dajka. Ezenkívül olyan apró gesztusok tették humorossá az előadást, mint például a két fukar, kapzsi apa közös étkezésekor az ételkipakolás; a különböző konfliktushelyzetekben a dühkitörések nem megszokott reprezentálása: egy leszakított gomb, egy kitépett zongorabillentyű, szódavizesüveggel való fröcskölés, a másik megfésülése, fenyegetőzés egy nyársra felszúrt sült csirkével.

Egyértelműen a Scapin karaktere a legkidolgozottabb, a többi kicsit egysíkú maradt (például a két szerelmes lány háttérbe szorul, nem tesznek hozzá az előadáshoz és nem is vesznek el).

A zongorajáték Scapin egyik meghatározó alkotóeleme, néha ihletet merít belőle, néha megnyugvást keres, néha ezzel fejezi ki véleményét. Ezáltal az előadás meghatározó elemévé is válik.

Minden pillanat tökéletesen kidolgozott. A poénok nem elhasználtak és mindenki számára érthetők. Szép, követhető íve van az előadásnak, ami nem törik meg sehol, de ami a végén megkövetelt volna egy slusszpoént, egy szemfényvesztést. Számomra hiányzott a vígjáték műfajához tartozó könnyed, talán reálisan nem megfogható befejezés.

emőke

Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro

A demokrácia ellen – Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben

színlap

Ha mást nem is, „A legrosszabbul feliratozott előadás” díját minden bizonnyal megérdemelné a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozata által bemutatott A demokrácia ellen című produkció. A néha olvashatatlan szöveget sikerült olyan helyre eldugni, ahol a közönség fele alig láthatta, de ha ez lett volna az egy órás előadás egyetlen hibája, még el is tekinthetnénk ettől a kellemetlenségtől.

Az üres stúdiótér közepén egy fehér, négyzet alakú építmény volt látható, ez adta meg az Esteve Soler drámájából készült előadás alaphangulatát – no meg az a nagy, fekete pók, mely lomhán ereszkedett le, hogy felfalja a megfestett hálóba gabalyodott házaspárt. A hat különálló képből megalkotott előadás a demokrácia kapcsán kialakult közvélekedés néhány sztereotípiájából és közhelyéből építkezett: a választási rendszer visszásságai, a politikum tisztességtelen játszmái, az emberi élet felértékelődése és az anyagiak fontossága kerültek terítékre, és a listát még bővíthetnénk. Talán ezeknek a közhelyeknek az egy térbe való zsúfolása tette unalmassá az előadást, melyen nem segített a színészi játék sem, hiszen a tipikus figurákat (például a gátlástalan politikust vagy a kiszolgáltatott kamaszt) színpadi klisékkel oldotta meg az előadásban szereplő hat színész.

Amit a színpadon láttunk (vagy sok esetben nem láttunk, mert a doboz-szerű építmény, melyben az események nagy része zajlott, csak bizonyos pontokból volt teljesen látható, aki pedig az emelvényen kialakított nézőtér valamelyik szélére tudott csak felkapaszkodni, az sokszor a fehér oldalfalat bámulhatta), az jórészt ismerős volt. Ami pedig a meglepetés erejével hathatott volna, az román viszonylatban nehezen értelmezhető, aktualitásától megfosztott. Ilyen volt a csadoros nő arab nyelven elhangzó vallomása, melyet szomszédja fordított németre, melyet az előadás ritmusából helyenként kizökkenő szinkrontolmács fordított románra, ezt a nézők az előadás elején kiosztott fülhallgatók segítségével követhették. Bármennyire is foglalkoztatta a darab szerzőjét az arab bevándorlók problémája, a betiltott csador viselete vagy az emigránsok áradatával szemben tehetetlen Nyugat-Európa, Alexandru Dabija rendező észrevehette volna, hogy Románia, és ezzel együtt Szeben sem az a hely, ahová arabok tömegei özönlenek, sokkal inkább egy olyan szegmense a kontinensnek, ahonnan évente több ezren költöznek el, sok esetben végleg.

A különálló képek semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással, ami kizárólag azért volt jó, mert a nézőnek lehetősége nyílt a visszaszámlálásra, és az ötödik jelenet után már tudta (és érezte), hogy közel a vég...

tamás

Képek forrása: http://www.ifeszt.szigligeti.ro

Kakuk Marci – Magyar Színházi Intézet, BBTE, Kolozsvár

színlap

Félidő után izgalmas egy meccset megnyerni, főleg ha vesztésre áll a csapat. A kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének végzős diákjai ilyen csapatot alkottak az IFESZT szombati napján, hiszen egy gyengécske első felvonás után egy annál élvezhetőbb másodikat láthattunk a Tersánszky Józsi művei és Örkény István átdolgozása alapján készült Kakuk Marciból. Ésszerű választásnak bizonyult Szilágyi-Palkó Csaba rendező tanár darabválasztása, hiszen könnyed, dinamikus és jól játszható szerepek egész sora állt rendelkezésre, mely láthatóan kényelmes terepet kölcsönzött a fiatal színinövendékek számára.

Sebestyén Hunor, Sófalvi Krisztina

Volt nekem egy nyuszis könyvem – jutott eszembe az előadás kezdetén. Abban szerepelt egy Róbert gazda, aki nagyon hasonlított a kertészt alakító Ferencz Nándorra, a színpadkép pedig arra a kertre, ahova emlékezetem szerint, belopakodtak a nyuszik, megrágták a salátát és ezzel nagy bosszúságokat okoztak a már említett gazdának. Forgáccsal teleszórt színpad, kerítés, zsákok, talicska és az egyéb kerti holmi egyértelműsítette az események helyszínét, melyből később kialakították azt a padlásteret is, ahol a történések tovább bonyolódtak.

Hálás történet került terítékre: van ugye egy Kakuk Marcink, aki az események középpontjában áll, és aki Rácz Endre alakításában hátán hordozta az egész előadást. Ígéretes tehetség mutatkozott meg játékában, átgondolt, koncentrált színpadi jelenléte sokszor adott új lendületet a helyenként unalmassá vált első felvonásnak. És ez a lendület hiányzott azokban a pillanatokban, amikor egy-egy szereplő (vagy szereplőpáros) a figyelem középpontjába került, a többiek pedig súlyukat vesztve beleragadtak egy-egy cselekménysor monoton ismétlésébe. Azt érezhettük, hogy bár nem mentek ki a színről, jelenlétük mégis teljesen fölöslegessé vált. Mikor a Tersánszky-Örkény páros darabját vizsgáljuk, energikus figurákról kell beszélnünk: léhűtő szerencsehajhászokról, elfojtott vágyaikkal küzdő asszonyokról. Energiából (és játékosságból) pedig nem volt hiány. A Csurinét alakító Borsos Júlia hatásosan hozta a pénzéhes anyát, akinek dühkitörései hitelesen jelentek meg a végzős diáklány alakításában. A Linkát játszó Sófalvi Krisztára is rátalált az ideális szerep: visszafogottsága csak elősegítette az amúgy is törékeny figura megformálását, bár az előadás végén, mikor közte és Kakuk Marci között végleg megromlik az addig szorosnak tűnő kapcsolat, pont ez a szelídség nem engedte kibontakozni a tényleges konfliktust.

Udvari Tímea, Rácz Endre

Számomra egyértelmű, hogy a kolozsvári szinisek előadása leginkább a helyzetkomikumok kidolgozásában volt erős. Uccu Jóskát, a közrendőrt (és Jánoskát, az amerikai örökséget) alakító Molnár Rudolf jelenete, melyben a részeges Bojnyikot (Sebestyén Hunor) kell megmotoznia, üde színfoltja az előadásnak, csakúgy, mint Bojnyik és a kertész kettőse, akik egy kifordított szerelmi jelenet szereplőivé válnak. Ciocan Raul és Udvari Tímea a kezdeti nehézségeket leküzdve, összességében kiegyensúlyozottan játszottak, előbbi Sustikot, utóbbi Pattanó Rozit alakítva. Vass Zsuzsa a Méltósága szerepében eleinte egy lánybentlakás szigorú nevelőnőjére emlékeztetett, de a második felvonásra több színt és komolyabb játékot láthattunk tőle is. László Réka, mint a Másik Méltósága, az egyébként átalakított és meghúzott szövegből adódóan, ritkán implikálódott a szoros értelemben vett cselekménybe, de talán pont ezért jelentett örömöt színpadi jelenléte, hiszen a figura fogyatékossága (a szenilitás jeleinek fel-felbukkanása) üdítően hatott. Meg kell említeni a Gizust alakító Molnár Enikőt is, aki ugyan másodéves diákként szerepel az előadásban, és a cselédlány karaktere sem ad lehetőséget bravúros játékra, színpadi jelenléte minden esetre bizakodással töltött el, természetessége kellemesen hatott.

Összességében a kolozsvári szinisek Kakuk Marcija rendben van, kiegyensúlyozott, kerek történet lett a bő két órás előadásból. És ha nem feledkezünk meg arról, hogy az ilyen vizsgaelőadások legfőbb célja, hogy mindenkiből megmutasson valamit (lehetőleg az erősségeket), akkor azt mondhatjuk, hogy ezen a vizsgán, akár színjelessel, akár erős közepessel, de mindenki átment.

tamás

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro

Demeter Kata – irodalmi titkár, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

Demeter Kata

Szervezitek a dráMÁt, a Kortárs Színházi Találkozót, amire román és magyar társulatokat is hívtok. Milyen különbségeket látsz a két színházi nyelv között? Most dolgoztatok egy román rendezővel, ez milyen tapasztal volt?

Szerintem a román színház első ránézésre sokkal expresszívebb, harsányabb, viszont ezt nem általánosíthatom. A román színházban van valami bátorság. Bátrabb, mint a magyar színház, úgy játékmódban, mint elképzelésekben, és akár témaválasztás szempontjából is. Dolgoztunk Eugen Făttel, ő nem feltétlenül ezt tartotta fontosnak, hanem a látványvilág kidolgozottságát, a játék érzelmi telítettségét, ami viszont másféle, mint ami a magyar színházakra jellemző.  A román színház talán nem fektet akkora hangsúlyt a szövegre, Fât két órás előadásának összesen 24 oldalas szövege volt, míg például a szintén két órás Fösvényben kétszer annyi a szöveg.

Az, hogy román rendezővel dolgoztak a színészek érezhető volt valamilyen módon a munkafolyamatban, a színészi játékban? Milyen instrukciókat kaptak, mit kért tőlük?

Érzelmileg telített játékot kért tőlük, nem tudom, hogy azért-e, mert román rendező. A groteszk fele elcsúsztatott karaktereket akart látni, de nem ment el a karikírozásig, viszont fontos volt neki az éles körvonal mind látványban, mind karakterben. Ezt legjobban a jelmezekkel tudom leírni. A méretekben végletes figurákat látunk, de a rikító ruhák is élesen elkülönítették őket egymástól.  Viszont erre sem lehet rámondani, ez a román színház.

Miért hívtok kortárs román előadásokat a fesztiválra?

Mert a román előadások jók, mert másak. Mert ismerni kell. S kell egy olyan hely, ahol erre lehetőséget kell adni.

A romániai magyar színházi közegnek nincs annyi lehetősége román színházat látni?

Az erdélyi magyar közönség jó román színházat ritkábban lát. Ennek egyrészt földrajzi okai vannak, például Bukarest viszonylag messze van, másrészt a színházi fesztiválok elkülönülnek egymástól: a magyar fesztiválokon kevés román előadás van és fordítva.

Milyen a kapcsolat a ti színházatok és a román színházak között?

Most a dráMA alatt, amikor román színházakkal kellett egyeztetni, minden flottul ment. A románokkal sokkal rugalmasabbak, persze ebből se lehet általánosítani.

Szerinted mit lehetne eltanulni a román színháztól?

A magabiztosságot, ami nem egyenlő a nagyképűséggel. Szakmai magabiztosságot, és azt a fajta bátorságot, amiről az előbb beszéltem. És talán valami lazaságot, ami valószínűleg pont ezekből fakad. A könnyed játékmódot. Azt a merészséget, amivel a drámai szöveghez nyúlnak. Például Eugen „pofátlanul” szétvagdosta Csehovot.

bréka

Csak nem büdös az olvasás, Tamás?

Én ezt sokkal jobban megírtam volna. És egyedül.

Pali, hogy őszinte legyek, nem értem, miért kell versenyprogram.

Fehérneműboltban könnyebb választani.

Én egy sört kérek.

Én még mindig nem értem, miért kell versenyprogram.

Fesztiválóra. Negyedik nap.

Mindig is egy ilyen önkéntesjelmezre vágytam.

Köszönöm, köszönöm.

Köszönöm, köszönöm.

Figyelj, nem akarok belemászni a szövegedbe.

Azt javaslom, húzzuk ki. 

Ez így neked megfelel?

Ma ugye nem ülünk reggel hatig?

Több(ségi) szem...

Milyen szemmel nézi a román kritikusi szakma a hazai magyar, német, illetve zsidó színjátszást? Másképp: nézi-e, vagy látja is mindazt, amit az úgynevezett kisebbségi színházak a nézők elé tárnak? Egyáltalán, mit jelent a kisebbségi színház fogalma?

A vasárnapi, utolsó I-fórum alkalmával erre próbált meg válaszokat keresni Alice Georgescu, a hazai színikritika egyik szaktekintélye. Előadásában szó esett a rendszerváltás előtti kultúrpolitikáról, amely kötelezte a szakmát arra, hogy írjon a nemzeti kisebbségek színházi törekvéseiről. Valamint arról a felfogásról, amely Harag György és Tompa Gábor európai mércével mérhető darabjain kívül nemigen ismert egyebet – mindamellett, hogy az erdélyi magyar színjátszás olyan privilegizált helyzetben van, hogy egy hármas út metszéspontján helyezheti el magát: viszonyítási pontként jelen vannak a hasonló helyzetű színházak, a román, valamint az anyaországi magyar színjátszás.

Alice Georgescu

Szó esett a nyelvi korlátokról – ezek, mint kiderült csupán kényelmességből lehetnek elutasító érvei egy idegen nyelvű darab megtekintésének –, valamint arról is, hogy igazi kisebbségi színháznak azok tekinthetők, amelyek teljesen elzárkózva élnek a szakma többi részétől (lásd: galaci színház), amelyek nem kommunikálnak a kritikusokkal, a hasonló intézményekkel, de a szélesebb (országos) közönséggel sem.

árpi 

Nézőközeli és kortárs

A vasárnap reggeli kerekasztal beszélgetés témája a romániai német színház lehetőségei hagyomány és korszerűség között. A témafelvezetőt Lucian Vărşăndan, a Temesvári Állami Német Színház igazgatója tartotta. Jelen voltak a tegnap esti Geschalechter című interaktív, zavarba ejtően, sőt, felháborítóan nézőközeli előadás színészei is. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, hogy interaktív és nézőközeli, jobban mondva „nézőközötti“, mert az egyedüli olyan előadás volt ezen a fesztiválon, amely arra volt kíváncsi, hogy vajon hogyan érti az előadást a néző, és hogyan reagál arra, ha megszólítják, kíváncsiak a véleményére. Azzal az örömmel jöttem a mai kerekasztal beszélgetésre, hogy meghallom végre a színész véleményét is arról, milyen lehet román, illetve magyar anyanyelvű alkotóként a német identitást képviselő színházban dolgozni, német nyelven kidolgozni egy komplex szerepet, megérteni a színházi nyelvet: érzéseket, kapcsolatokat, hangulatokat. Mert azt hiszem, a korszerűség szó, ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, a jelenlegi társulat életéről, közönséghez való viszonyulásáról (is) szól.

De nem gondolkodunk.

Lucian Vărşăndan

Lucian Vărşăndan egy átfogó bemutatót készített a temesvári német színház történetéről, arról, hogy milyen konfliktusokon ment keresztül a színház ötvenes évekbeli megalakulásától napjainkig.  Mint minden más romániai színházat, kezdetben a kulturális és etnikai identitás megőrzésének tüze hajtotta, ezért klasszikus német drámákat vittek színre hagyományos módon. Rendszerváltás után a színház felszámolásának problémájával küszködtek, a közönség megcsappant, ehhez hozzájárult a német többség emigrációja a Bánság vidékéről. Ennek a borzasztó ténynek a tudatában kezdett el a német színház megnyílni a román közönség felé. Stratégiákat építettek ki, hogy bevonzhassák őket. Mégis, csak 2004-ben, a negatív sajtóvisszhang miatt történt az igazi újítás: elkezdtek a műsorfüzetek és előadások két nyelven megjelenni, hiszen ma már a német nyelv ugyanolyan nemzetközi nyelv, mint az angol. A kétezres évektől kezdődően tehát dialógus alakult ki a kortárs román, magyar, német nyelvű alkotók között. A német színházban egymást felváltva rendez Victor Ioan Frunză, Radu Afrim, Cristian Popescu, Alexander Hausvater, Bocsárdi László stb. 

Ennyit a jelenről. Kik rendeznek, mit terveznek ma a német színházakban, aztán hirtelen csikorgó kanyart vett a beszélgetés és ismét totyogtunk: „a színház nem az etnikumok közti harc színhelye, hanem művészet az etnikumok fölött”. És következtek a múlt századok példái, a színháztörténetről való diskurzus, a régmúlt idők jelentős előadóinak (melyik évben melyik rendező melyik színház élén szerepelt, és milyen hagyományt teremtett stb.) idézgetése, laudációja.

Én valahogy nem így képzelem el a hagyomány és korszerűség közötti párbeszédet.  Főleg nem üres teremben, egy-két visszahúzódó érdeklődővel.  De most örülök ennek az üres teremnek, mert nem adott lehetőséget a klisék még fokozottabb fokozásához. Szóval, totyogtunk. És szemeztem a sarokban meghúzódó alkotókkal, akik szájuk szélét harapdálva talán arra vártak, hogy valaki megszólítsa őket, vajon, hogyan gondolkodnak erről a korszerűségről, hogyan gondolják tovább létüket, mint német kisebbséget képviselő társulat.

szréka 

Szombat

Amikor túl sok volt a dráma menekülnék, otthagynám az egészet aztán valami mégsem engedi hogy megtegyem boszomeg: se veled se nélküled--

-- így élünk mi együtt, mint a borsó meg a héja vagy a gomb és a gomblyuk ez a második még jobb, mert a kettő egymás mellett illetve egymásban egyaránt --- hasonlat mit sem ér felötlik s eldobom

itt sohasincs annyi kávé, ami ki tudná mosni a csipát a szemekből --- mégis minden nap elmegyünk Moszkvába s nem csak beszélünk róla ---

--- aranylánc csüng a derekán --

--kritikus blogger színész alkotó --- nincs ebben semmi köszönet mégis--morál

napról napra előadásról előadásra --- nem panasz --- inkább passzió --- a kultúra túladagolásának folyamatos állapota – leszokni nem lehet---

---elvonókúra nincs!

Ez a mi életünk. C'est la notre vie (vagy valami hasonló).

(a bejegyzés nyomokban esterházypéter:estit tartalmazhat)

árpi

GESCHLaECHTER – Fúriák & A nagy háború – Temesvári Állami Német Színház

színlap

Szeretem a temesvári németeket, mert olyat hoznak, ami ritkán fellelhető nálunk. Nem csak a színjátszásban különböznek (nemcsak a német nyelv miatt németesek), hanem a témaválasztásban, azok feldolgozásában is bátrak, élőbbek. A Moszkva kávéházba gyúródunk, amíg megfejtjük az előadás működését. Ezután mindenki megtalálja a helyét, falnak támaszkodva, leguggolva, vagy a bárpultot támasztva.

Horia Săvescu, Török Silvia

A Fúriák & A nagy háborúból áradó energiák csak úgy döngetik a ház falát, mégis a közönségtől várt reakció lappangó marad. A magyar közönség sokkal lassabban reagál az interaktív kezdeményezésekre, hiába jó a hangulat, hiába látja, hogy az előadás csak úgy működhet, ha ő is bekapcsolódik a játékba. A három teremben zajló előadás három történetet mutat meg nekünk. Az első szobában egy gyilkos cserkészi be fiatal lány áldozatát, a másodikban egy pár vitáját követjük, akiket hatékonyan választ szét egy leánytestvér jelenléte, a harmadik szobában végül egy válás előtti házaspár marakodásának vagyunk tanúi. A három részt rövid jelenetek kötik át.

Alex Halka, Török Daniela, Török Olga

Az előadás alapötlete, hogy mindegyikben tesz egy elidegenítő gesztust. A prédázó gyilkos és a fiatal áldozat történetét a két színész elmeséli, majd bemutatja, miközben folyamatosan felel a közönség reakcióira. A gyilkos még abban is tanácsot kér, hogy milyen gyilkolási eszközt válasszon a végkifejlethez. A párkapcsolati játszma jelenete  már közeledik a hagyományos jelenet-felépítéshez. A dühös tinédzser húg mikrofont vesz kezébe a csúcsponton és metál koncertként adja elő monológját. A házaspár jelenete már csak a végén használ elidegenítést.  A színészek mindhárom esetben reflektálnak a jelenetre. Az elsőben a munkafolyamatról mesélnek, milyen módon keresték a megoldást a színpadi gyilkosságra. A másodikban a színészek megszólítják a közönséget, a véleményére kíváncsiak, melyik szereplőnek adna igazat a néző. A harmadikban a játékot a feleség bontja meg, kilép szerepéből és civilként szól színésztársához, a nézőkhöz, hogy ő már nem tudja végigvinni a jelenetet. Az átkötő jelenetekben énekelni, táncolni hívnak, nem sok sikerrel. Ettől függetlenül oldott hangulatot teremtenek.

Blénessy Enikő, Georg Peetz

Frissítő hatású az előadás szándéka, mégsem egészében működőképes. Valószínű, hogy ebbe a közönség összetétele is besegít, viszont más okai is lehetnek. A három történet kiválasztása és egymás mellé helyezése nem válik elég indokolttá. Nem kapunk választ arra, hogy az előadás formájához, szerkezetéhez miért pont ez a három történet volt szükséges. Az előadás ugyanakkor túl hamar felfedi előttünk működési elvét ahhoz, hogy fenntarthassa a feszültséget. Bár tele van frappáns elemekkel, mégse tudja felépíteni az ívet addig a pontig, hogy az utolsó jelenetből kilépő színésznő kétségbeesése hatásos legyen. Az előadás végén felkérnek minket, hogy töltsük velük az éjszakát, bulizzunk együtt, s hiába vagyok hálás a pontos színészi játékukért, az előadás gondolatiságáért, nem győztek meg, hogy aznap este létfontosságú dolog a Moszkva falát megdöngetni.

bréka

Képek forrása: http://ifeszt.szigligeti.ro  

A fösvény - Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

színlap

Soha többé nem mondom azt, hogy van, amit nem lehet elrontani. Mert gallyra menni igenis mindig, minden körülmények között lehetséges – akkor is, ha az ember történetesen Örkényhez vagy Moliérehez nyúl: ezekkel a példákkal rá is térnék a színházra, kérem szépen.

Frosine (László Kata), Harpagon (Barabás Árpád)

Klasszicista komédia, mi?

Mármint, a klasszicista stimmelt – a szöveg klasszicista jellemvonásait a rendező kiegészít(t)ette ión (vagy dór, de semmiképpen sem korinthoszi) oszlopokkal, néhány abroncsos ruhakölteménnyel, no meg számtalan rizsporos arccal. A komédia viszont az első felvonásból kimaradt, én legalábbis nem fetrengtem a nevetéstől, úgy érzem nem is oktalanul. Az a néhány halovány poén szertefoszlott az éterben, a jellemkomikumok pedig gyakran csaptak át elviselhetetlen ripacskodásba. A színészek egy része inkonzekvens módon mozgott a jelenetekben, másoknak viszont sikerült belopniuk magukat a szívünkbe, beszélek itt főleg arról a Tóth Árpádról, aki a multifunkciós szolga, Jacques szerepét játszotta. A kusza történetmesélésben az ő alakja legalább olyan fontos, mint a Barabás Árpád által játszott főszereplő Harpagoné – ez a másik olyan alakítás, amely említést érdemel: furcsa is lett volna, ha pont a címszereplő miatt vérezne el a darab.

Jacques (Tóth Árpád), Harpagon (Barabás Árpád)

Vér azonban nem folyt, főleg azért, mert a második felvonás valamelyest megmentette a népszerű vígjáték, de a társulat és a rendező, Csurulya Csongor becsületét is. Mindent összevetve tehát egy korrekt darabot láthattunk, amely azonban labdába sem rúg az én heti toplistám szerinti nagyágyúk mellett. Dehát ízlések és pofonok, mondják. 

árpi

Képek forrása: http://www.szinhaz.ro

Próbára tettük az előadást

Bertóti Johannát, a kolozsvári Váróterem Projekt dramaturgját kérdeztük

Bertóti Johanna

Elkezdtetek fesztiválokra járni, miben más ismeretlen közegben játszani?

A társulat történetében voltak már fesztivál szereplések, de akkor még nem voltam a társulatnál. Mióta a Váróterem Projektnél dolgozom, ez a kettő, az udvarhelyi meg a váradi fesztivál az első tapasztalatom. A Mit csináltál három évig? című előadásunkkal léptünk fel mindkét helyen. Ebben egy régi kérdésünkre kaptunk választ. Ez az előadás elsősorban egyetemistáknak szól, kíváncsiak voltunk, hogyan működik egy olyan közönség esetében, amely nem egyetemistákból áll.

És hogyan működik?

Azt hiszem, hogy jól fogadta a közönség mindkét esetben. Az volt az érdekes, hogy heterogén közönségünk volt, és ennek megfelelően fogadták be. A nézőtéren érzékeltem, hogy kis régiókból áll a közönség. Másként reagáltak ezek a csoportok vagy rétegek, mint azok. Jó volt, hogy próbára tettük az előadást, mert sok helyi érvényű dolgot is tartalmaz.

Nemrég lett állandó teretek. Ez milyen érzés?

Az egyik nagy előnye ennek a térnek, hogy a központban van. Másrészt elég romos állapotban van, dolgozni kell vele. Nagyon sok munkával jár, míg olyan állapotba kerül, hogy állandóan használni tudjuk.

Ti újítjátok fel?

Most kezdtünk el foglalkozni vele, de gondolom, hogy pusztán saját erőből nem tudjuk megcsinálni. A következő bemutatónk szempontjából a mostani állapot is megfelel, mert a hajléktalanokról szól ez a projekt. A romosabb állapotban levő tér talál az előadás hangulatához.

Hogyan fedezitek a működéshez szükséges anyagi hátteret? Van állandó támogatótok?

Pályázati pénzekből tartjuk fenn magunkat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudunk itthon is, meg Magyarországon is pályázni. Ezután következik, hogy szponzorokat szerezzünk. Vannak magánszemélyek is, akik támogatnak.

Milyen kapcsolatotok van a Kolozsvári Színházzal, vagy a román színházzal, esetleg román független társulatokkal?

Járunk színházba. J Meg nyilván vannak ismeretségek. Ha együttműködésre gondolsz, ilyesmi nincs kilátásban.

Mesélj a Bánk Bán előadásotokról.

Ez egy tantermi előadás, a tavalyi évadban készítettük. Foglalkoztat bennünket a tantermi előadásforma, amely a középiskolásokat célozza meg úgy, hogy nem őket várjuk a színházunkba, hanem mi megyünk el hozzájuk.

Lehetséges, hogy ennek lesz folytatása?

Elképzelhető. Az idei évadra konkrét tantermi előadás nincs tervbe véve, most elég sokat vállaltunk. Négy bemutatót, ami független léptékben mérve elég nagy szám. Az egyik a hajléktalanokról szóló előadás, amit Albu István rendez, a másikban Botos Bálint a saját drámáját fogja megrendezni, s ezen kívül van két bábelőadás. Az egyik szövegnek magam vagyok boldog szerzője. Ez a Borsószem királykisasszony című mese továbbgondolása. Borsópróba a darab címe. A másik bábelőadás Heltai fabuláiból készül majd tárgyjáték technikával.

A Puck bábszínházban is dolgoznak páran tőletek, ha jól tudom.

Igen, ketten jelenleg.

Sikerül pályázatokkal fenntartani magatokat, vagy a Váróterem mellett máshol is dolgoztok?

Legtöbbször előadásra pályázunk, egy-egy előadás létrehozásához teremtjük meg az anyagi feltételeket. Ebben történt fejlődés, mert eddig a színészek nem tudták kifizetni magukat. Most mindenk kap honoráriumot, de ez még mindig nem elég a megélhetéshez. Általában a tagoknak van civil foglalkozásuk is, például a rádiózás, vagy a bábszínházi munka. De azt gondolom, hogy érdemes a társulatba időt és energiát fektetni, mert van egy azonnali hatása, létrejönnek az előadások. Másrészt idővel szerintem egyre jobban fog működni. Reméljük, hogy megtaláljuk a helyünket. A saját tér nagyon nagy előrelépés ilyen szempontból. Persze ezt béreljük.

Kaptatok meghívást román fesztiválokra is?

Még nem, de ezer örömmel megyünk fesztiválokra. Ha meghívnak, minden további nélkül elmegyünk. Pont a tegnap vettünk részt egy román nyelvű beszélgetésen, ami a független színházakról szólt. Jól esett, hogy kíváncsiak voltak arra, amit csinálunk. Reméljük, egyre többen lesznek kíváncsiak ránk.    

bréka

Mit csináltál három évig? – Váróterem Projekt, Kolozsvár

színlap

Tizennyolc évesen egyenesen tiltakoztam az ellen, hogy Kolozsvárra jelentkezzek egyetemre. Ki akartam kerülni a „látszik, hogy kolozsvári egyetemista” minősítést.

Persze odakerültem. Első naptól imádtam. Nem szeretnék közhelyeket sorolni, hogy miért. Számomra azóta is a kincses város a világ közepe. Az ottani egyetemista élet kulcsa egyszerre talál a mennyország és pokol ajtajába. És adott ponton az ember azt sem tudja, hol van. Csak annyit, hogy Kólozsváron, keni a margarinos kenyeret vasárnap délben a koszos, ragacsos konyhában, és annyira rossz ez az állapot, hogy már jó. Eszébe se jut, hogy otthon most húslevest ehetne.

Mivel megéltem a fent említetteket, elég nagy elvárásokkal ültem be a kolozsvári Váróterem Projekt előadására. A műsorfüzetben olvasott beharangozó alapján arra számítottam, valami izgalmasban lesz részem, amiben újra magához ölel Kolozsvár. De inkább eltaszított.

A Mit csináltál három évig? című előadás a kolozsvári egyetemista élet már-már legendává vált történeteit dolgozza fel. Nem egy történetre koncentrál, hanem jelenetsorokból áll össze, a jelenetek között – az egyetemistákat kivéve – nincs összefüggés. Olyan jelenet is van, amelyben nincs történés, csak egy állapotot vagy hangulatot mutat be.

Imecs Levente, Ravasz Tekla

Igazából már közhellyé váltak a házibulik, kocsmák, titkárságok, éhezések, stoppolások, puskázások sztorijai. De ez még nem jelenti azt, hogy csak közhelyesen lehet beszélni róluk. Ha mégis megengedjük a közhelyességet, akkor ellenpontozzuk humorral, jó színészi játékkal, „szórakoztatással”, de ne maradjunk meg azon a középszerű szinten, ami nem mozgat meg semmit a nézőben, annyira sem, hogy egy szívből jövőt kacagjon legalább. Akadnak élvezhető poénok az előadásban, ezeket jól felépítették és kidolgozták, de legtöbbjük elhasznált, előre kitalálhatók a csattanók. A konfliktushelyzetek megjelenítését sem gondolták át alaposan: számomra nem mindig érthető a pofozkodás (amúgy meg minden veszekedés tényleg arcon csapással végződik?); a hirtelen dühkitörések és ordítozások üres lármázásokká és ripacskodássá válnak, köszönő viszonyban sincsenek egy ízig-vérig veszekedéssel, aminek – akármilyen banális a helyzet – súlya van az érintettek számára.

A buliba készülés – a lányok esetében – egy komplikált folyamat. Alaphelyzet, hogy kipakolják a ruhásszekrényt és mindenki válogat belőle. Jó megoldásnak látom, hogy a lányok ilyenkor jellemző kitöréseit állathangokkal utánozzák, de a kivitelezés nem sikerült, egy idő után átestek a ló túloldalára, és újra egy üres bégetéssel zárult jelenet.

Molnár Margit, Vetési Nándor

Nehéz megtartani egy előadás ritmusát, ha nem egy egységes történetről beszélünk, hanem széttagolt jelenetekről. Ebben nem segít az sem, ha túl hosszú a szünet a jelenetváltások között. Néha azt éreztem, hogy beleültek egy helyzetbe, nem sikerült élővé tenni, ráadásul olyan megoldással zárult, ami már lerágott csont (ilyen például a stoppolós jelenet: az lehet az egyetlen végkifejlete egy stoppolásnak, hogy a sofőr megerőszakolja utasát?).

Az élő zene működőképes, jó ötlet, talán ezzel sikerült a legközelebb hozniuk ezt az egyetemista világot. A közös daloknak viszont nincs ereje. A szövegük egyszerű, szellemes, de nincs hatásuk egy olyan környezetben, ahol a jelenetek csak félig kidolgozottak.

Két helyzetet viszont sikerült jól megoldaniuk: a főzőverseny és a projektoros jelenet vicces volt, elhittem, hogy amit látok, tényleg megtörténik a valóságban is.

Az első felvonás után a másodikban hiába vártam a csodát, hogy valami tényleg úgy igazán elragad. Nem történt meg. Inkább eluntam magam. Ez a vonat nélkülem indult el, én a váróteremben maradtam.

Viszont örülök a Váróterem Projekt kezdeményezésének, hogy nyit egy másfajta tematika felé. A koncepciójuk jó, a kivitelezésen kell még dolgozni, és akkor nemcsak néhány pillanat lesz élvezhető, hanem az egész előadás.

emőke

Képek forrása: http://varoteremprojekt.wordpress.com